2018. július 24., kedd

Smelka Sándor: De szép lenne itt az élet (Hóvirágünnep)


"A világ mindig gyönyörű, nem azért, mintha valóban az volna, hanem azért, mert én úgy látom." (Bohumil Hrabal)



Hrabal az írás szabadságát jelképezi számomra. Ő sose előír, csak leír. Nem mondja meg, hogyan kell élni, mégis más – talán jobb – ember lesz, aki egy-egy regényét a kezébe veszi. Ha olvasta valaki a Sörgyári capricciót, aki találkozott ezzel a derűvel, életszeretettel, az egészen más szemmel nézi a világot.

Ilyen a Hóvirágünnep című Menzel-film is, melyet egy Hrabal-novellából készítettek: csak mesél az életről, az örömről és Hrabal mindenkori hőseiről, az egyszerű emberekről. Mindezt derűvel, bámulatos, érthetetlen szeretettel.

A film cselekménye teljesen minimalista: néhány falubeli lelő egy vaddisznót a szomszédos vadásztársaság területén. Itt el is jutunk a film egyetlen komolyan vehető konfliktusához, történetesen, hogy kié a disznó? A problémát úgy oldják meg, hogy a két társaság egy közös „történelmi” disznótort rendez, melynek a vége – talán nem árulok el nagy titkot – burleszkszerű verekedésbe torkollik.

Ennyi történik, más nem is igen. Illetve dehogynem: emberek élik az életüket Kerskóban, ebben a Prága melletti kis üdülőfaluban. Sorban állnak kenyérért, kocognak az árnyas utakon, megpróbálják túlélni feleségük zsarnokságát, ímmel-ámmal almát szednek, legeltetik a kecskéiket, Trabantot szerelnek, gyomlálnak, kiöntik a trágyalét. (Az utóbbi szerepben magát a mestert – Hrabalt – láthatjuk néhány másodperc erejéig.) Egyszóval jönnek-mennek az emberek ebben a csendes, fáktól árnyékolt településen, ami leginkább egy óriási kempingre hasonlít, mintsem falura.


Ez a táj meg is szüli a maga hőseit: a csetlő-botló, gyengeségeik ellenére is szerethető kisembereket. Itt van például Franc, aki küzd a darazsakkal és a családja nőtagjaival, legfőbb gondja az, hogyan tudna kilógni a kocsmába egy sörre – a többiek ott már nyúzzák a disznót.

A Vadászkert vendéglősei fiatal, izzó szemű pár. Az ő életük nem más, mint örök zuhanás egymás karjaiba, vidám kergetőzés két ölelkezés között. Ennek megfelelően a kislányuk teljesen önellátó, látszólag a kerskói erdő és egy bernáthegyi kutya neveli őt.

Találkozhatunk egy remetefélével is, aki a kecskéivel tévézik az udvaron, és akit reggelenként a fára szerelt kakukkos óra ébreszt. Egy amerikai autóval fuvarozza kecskéit a rétre. Miközben az állatok legelnek, addig ő klarinétozik nekik.

És persze itt van Leli is, a bohém, életvidám, minden lében kanál fickó. Használhatatlan lomokat halmoz fel a házában: egylábas csizmákat, félig hallgatható hanglemezeket. Leli kicsattanóan – szinte bárgyú módon – boldog e kacatok között.


Találkozunk még akadémiát végzett képzőművésszel, aki egy olyan ABC-s könyv szerzője, melyből már évek óta tanítanak, joviális rendőrrel, kolbászra váró, gitározó hippikkel, haspók böllérrel, egymással kakaskodó vadászokkal. Megannyi ember jön-megy a vásznon, ezen a Hrabaltól megszokott színes tablón.

Bár az átmulatott, átverekedett éjszaka halállal végződik, valahol mégis felemelő a film vége: az ágak sűrűjében pásztázik a kamera, szép lassan kiér a fák fölé, és mi totálban láthatjuk a nyílegyenes utat, amely keresztülszeli a falut. Valahonnan klarinét szól, mi pedig kedvet kapunk Kerskóban élni. Azt gondoljuk, amit Franc többször is maga elé morgott a film folyamán: Milyen szép is lenne itt az élet!

Utóirat: a filmet teli hassal ajánlott megnézni, mert rendkívül étvágygerjesztő.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése