Ami a szívemen…
Az
elmúlt hónapokban a legjobb barátnőm már nem nagyon foglalkozik velem. Talált
mást… Megértem. De mégis hiányzik. Én őszintén… féltékeny vagyok. Az a másik
lány szebb is, meg akkor jobb barátnő is… Szomorú. De ez van. Én próbáltam
mindent megtenni, de ő akkor is utál. Pedig nincs miért. Igaz, hogy pár éve
bunkó voltam mindenkivel, de megváltoztam… és ez senkinek se tűnt fel.
Megbántam a hibáim, és a nagy részüket ki is javítottam. De többre én se vagyok
képes. Aki ezt értékeli, az igaz barátnő… Aki nem, azzal nem tudok mit
csinálni… Aki szeret, elfogad. Én meg akartam felelni neki, és ő ezt nem
értékelte. Mindegy, most találtam egy nála sokkal jobb barátnőt. Aki szeret,
értékel és megbecsül. Ez a lényeg.
Pizza 7.o.
 |
| Mészáros Vivien 7.b |
Várfalvy Emőke
A marcona meggy
A
késői meggyfa a kert legtávolabbi sarkában állt, messze a többi gyümölcsfától.
A gyenge törzsű fa szomorúan tekingetett a többi gyümölcsfacsemete felé, akik
vidáman cseverésztek egymással méhekről, madarakról. Hozzá nem szólt senki.
– Talán ha nagyobbra növök –
gondolta magában, és egész évben csak arra figyelt, hogy minél több, hosszabb
és erősebb ágat növesszen.
A következő tavaszon, mikor a fák virágozni
kezdtek, a kis fa hiába várta, hogy ő is virágba boruljon, csak nem akartak
kipattanni a bimbói. Elvirágzott a barack, a cseresznye, sőt még az alma is. Az
ő virágjai nyíltak ki utolsónak, így a többiek, hiába nőtt nagyobbra
mindegyiküknél, nem foglalkoztak vele. Már régen lekötötte őket a gyümölcsök
növesztése és az új madárbarátokkal való folytonos csacsogás.
A meggy szomorúan hullatta el a virágjait, és
várta, hogy ha már a fák nem barátkoznak vele, legalább egy madár
hozzáköltözzön. De ezzel sem volt szerencséje.
– Talán ha én érlelem a
legédesebb gyümölcsöt – gondolta, és már azon a nyáron hozott három szem
meggyet.
Egy rigópár, mikor meglátta a szép, mély bordó
szemeket, azonnal odarepült. A kis fa repesve várta, hogy megkóstolják első
gyümölcseit.
– Ha megszeretik, jövőre biztos
rajtam raknak fészket – gondolta.
A madarak belecsíptek a gyümölcsökbe, de alig
kapták csőrükbe a falatot, máris elégedetlen csivitelésbe fogtak.
– De savanyú, de savanyú! –
trillázta mindkét rigó, és már repültek is tovább másik eleséget keresni.
A meggyfa szörnyen elkeseredett.
– Hát, ha nem vagyok jó
senkinek, akkor én se leszek jó senkihez – döntötte el, és ezután így is tett.
Ha madár járt felé, rázta az ágait, nehogy le
tudjon szállni. Mikor nyári hajnalokon barátkozó szót hozott felé a szellő,
savanyú susmorgással válaszolt a kert többi gyümölcsfájának. Csak nőtt,
terebélyesedett, s nem törődött senkivel és semmivel. Ha pedig bárki közelített
hozzá, vészjóslóan mormogott. Még a gazdát is meg-megsuhintotta az ágaival,
mikor arra járt.
Évekig nem nőtt rajta egy szem meggy sem, aztán
egyik évben gondolt egyet, és hogy a büszke cseresznyét lepipálja, igyekezett a
kert legbordóbb gyümölcseit megérlelni magán. A gazda örömmel várta, hogy a
hatalmasra nőtt fáról végre szüretelhessen. Egy júliusi napon el is határozta,
hogy megkóstolja a termést. A meggyfának eszébe jutott az évekkel korábbi eset,
és mikor a gazda megkóstolta a legérettebbnek tűnő meggyszemét, a fa könnyezni
kezdett.
– Hát, te meg miért
sírsz? – kérdezte meglepetten az ember.
– Mert pocsék, savanyú
meggyet termek. Ezért ültettél biztos ide a kert végébe, távol a többi édes
gyümölcsű fától, mert engem nem szeret senki.
A
gazda csodálkozva hallgatta a fa panaszait, aztán mosolyogva így szólt:
– Hát barátom, ha épp tudni
akarod, ilyen jó meggyet még sosem ettem, pedig ez a kedvenc gyümölcsöm. Azért
is ültettelek ilyen tágas helyre, hogy minél kényelmesebben érezhesd magad, és
terebélyesedj. Nem gondoltam, hogy ezzel bánatot okozok neked. Bocsáss meg
érte.
A meggy törzsében kellemes melegség áradt szét.
Ágain még zöldebbek lettek a levelek, gyümölcsei pedig szinte ragyogtak a napfényben.
– Hát mégis szeret
valaki?
– Persze, bár eddig elég
marcona voltál, mégis te vagy a kedvenc fám a kertben.
– És mi is mind
csodálunk téged – susogta a többi gyümölcsfa kedvesen.
– Pompás otthon lesz –
fütyülte egymásnak vidáman két arra szálló pacsirta.
A meggy széttárta hatalmasra nőtt ágait,
örömében magához tudta volna ölelni az egész kertet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése