Oldalak

2016. június 28., kedd

Józsa Marianna - Orcsik Roland: A dühös fa



Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy öregember. Annyira öreg volt, hogy a nevére sem

emlékezett. Volt neki egy fia, aki könnyen dühbe gurult, sokszor maga sem tudta miért. Az

öregember, aki a nevére sem emlékezett, figyelmeztette, vigyázz, vigyázz, ha nem uralkodsz

magadon, mozdulatlan fává kérgesedsz! A fia azonban nem hallgatott rá, minden apróságon

felkapta a vizet. Hol azért mérgelődött, mert elfelejtette, hová tette a filctollát, hol meg azért,

mert nem találta a kapukulcsot, emiatt néha lekéste az üveggolyós meccset. Olykor annyira

dühös volt, hogy karjait összevissza lóbálta, mintha egyszerre tíz óriás kígyóval küzdene! Egy

nap az öregember, aki a nevére sem emlékezett, próbálta lefogni a dühével birkózó fiát. Ám a

fia önkívületében észre sem vette, pofon csapta saját apját. Amikor a fiú lecsillapodott,

szörnyülködve látta a sajgó pofájú öreget. A fiú szégyenében az erdőbe menekült. Az erdőben

talált egy tisztást, ott addig korholta magát, míg kérgesedni nem kezdett a talpa. Majd tovább

az egész lába, hasa, mellkasa, nyaka, füle, álla, orra, tarkója. Mielőtt a karjai is

megkérgesedtek, az ég felé emelte őket, hátha szélvihar támad, s az egészet megállítja. Hiába.

Sem eső, sem szél. A dühös fiú kemény kérgű fává változott. Hasztalan erőlködött, semerre

sem mozdulhatott. Egyedül apja, aki a saját nevére sem emlékezik, tudja hol van. Nap mint

nap hideg vízzel öntözi, hogy fia ki ne száradjon egetverő dühében.


Józsa Marianna 14 éves
Gyengénlátók Általános Iskolája
Felkészítő tanár: Józsáné Éltető Katalin

Orcsik Roland, író, költő

2016. június 27., hétfő

Kuti Lili - Orcsik Roland: Mi lenne, ha magányos róka lennék?




Ha magányos róka lennék, akkor senkivel sem ravaszkodnék. De nem azért, mert nem akarok,

hanem azért, mert nincs kivel. Magányos lennék, magányosak a szóvonyításaim, mert senki

nem hallaná meg. Keresnék magamnak egy nagy szürke követ, felmásznék rá,

összegubóznék, egész nap együtt hallgatnék a nagy szürke kővel. A kő nem szólna hozzám,

mert én nem tudok kőül, s én sem szólnék a kőhöz, mert a kő nem tud rókául. A némaságban

aztán közösek lennénk. Télen csatlakoznának hozzánk a kopasz fekete fák, ágaik hegyén

ritkás hószakáll. Aztán beköszöntene a tavasz, a latyakos mezőn több barna kő kuporogna,

fejükön olvadó hósapka. Ők is, mi is magányosak. Ám többé a magányával senki sem lenne

egyedül.

Kuti Lili, 2.  osztály, Szabadka, J.J.Zmaj iskola
Tanítónő: Grubanov Martinek Emília
Orcsik Roland, író, költő

2016. június 25., szombat

Mi lenne, ha… – búcsú





Mi lenne, ha…
pályázatunk véget ért, de mi lenne, ha az együtt alkotás-olvasás nem érne véget, és
...galériánkat tovább nézegetnétek,
…újabb olvasmányokat fedeznétek fel a megismert íróktól, költőktől,
…és még sokat rajzolnátok és festenétek,
…meg olvasgatnátok az Író Cimborák blogon?

Búcsúzik Vackor csoport a sepsiszentgyörgyi Hófehérke oviból

Köszönjük, hogy az elmúlt hetekben, hónapokban velünk…
…alkottatok,
…írtatok,
…olvastatok,
…izgultatok,
…énekeltetek,
…meséltetek.

Köszönjük
a gyerekeknek,
a felkészítő tanáraiknak,
a szüleiknek,
a cimbiknek és a többi nagyszerű írónak, költőnek,
és a segítőinknek!

Nyaraljatok jól, közben nézzetek be ide is, hiszen a stafétát tovább adjuk!

Minden jót kívánnak a szerkesztők:
Bertóti Johanna – Miklya Zsolt – Németh Eszter

2016. június 22., szerda

Fischer Márta: Ha a csodacsizmámmal bejárhatnám a világot – Körmöczi-Kriván Péter: Ha csodacsizmámmal…





Anyu puzzle-t játszik ötvennyolc vázamorzsával, és tizenhárom könnycseppel. Apu a fejét fogja, ami ketchup színű és csípős. A második ujját hintáztatja éppen, miközben furcsa nyelven beszél hozzám. Én egy árva mukkot sem értek belőle, mert még nem tudom, hogy mi az a morál, amit már oda-vissza fújhatnék. Talán valami hangszer lehet vagy lufi, ami nagyon pukkanékony. Nem tudom. Én még csak annyi idős vagyok, ahány ujjam van a fogmosós kezemen, ezért csak tippelni tudok. Szerintem a morál egy csodacsizma, amivel bejárhatom az egész világot, és az most pont jól jön, mert olyan nagyot ugrok, hogy éppen a Tejfel-torony lábánál landolok, ahol megveszem anyu vázáját. Fizetni csak később fogok, mert még nem tudom írni és olvasni az életet, csupán élni, és még a bankautomata száját sem érem fel, ami folyton éhes. Jó dolog ez a csodacsizma, csak azt remélem, hogy nem olyan csúszós, mint a lábam, mert akkor nem lesznek vázamorzsák és könnycseppek. Mielőtt még felhúzom, megkérdezem aput, van-e a méretemben, aztán már indulok is.


2016. június 21., kedd

Karácson Zorka: Mi lenne, ha húsvéti nyuszi lennék én is? – Miklya Zsolt: Hepehupa húsvét





Volt egy nyúl. Élt egy nyúlanya
a hepehupa réten.
Volt egy nyúllánya, nyúlfia.
Két nyúlpalánta, kérem.

Volt két hatalmas nyúlfüle,
két nyúlantennaféle.
Volt nyúliramlás, nyúlzene,
és nyúltánc is, mint régen.

Mikor még ott élt nyúlapa,
a nyúltársastáncbajnok,
megtelt a rét fűudvara,
a hepehupa csarnok.

Őzek, borzok és hörcsögök
tátott szájjal figyelték,
ahogy a két nyúl röpködött,
és a táncversenyt nyerték.

Volt nyúliramlás, nyúlöröm,
született két nyúlgyermek,
rezgett a szőr a nyúlfülön,
örökké énekeltek.

De aztán jött egy szép napon
egy perzsabundás róka,
híres leszel nagyon-nagyon,
mindig ezt súgta-búgta.

A hepehupa rét fölött
nem is szólt más azóta,
hogy a nyúlapa hallgatott
az impresszárióra.

Eltűnt a nyúl, a róka, és
a mosoly is megdermedt.
Elhalt a jókedv, nevetés,
helyette nyúlcsend lett.

A szél csak jött és felkavart,
sóhajtva szállt a felhő,
ógott-mógott a zivatar,
rezgett a levélerdő.

Lehullt végül minden levél,
elszáradt minden fűszál,
egy kérdés járt a rét ölén:
Anya, már megint sírtál?

2016. június 20., hétfő

Tasnádi Emese – Nádler Pál: Mi lenne, ha a fejtetű találkozna a pókkal





A Gugorák Doma ma nem jött oviba. De ezt nem árultam el anyunak. Csak azt mondtam, hogy felmásztam a mászókán, fociztam, és űrbázist építettem az Andrissal. Meg bebújtam a sajtba a Dorkákkal. A sajt az egy ilyen nagy kerek luk, ami ide-oda billeg, ha belebújsz. Az udvaron van, és nagyon szeretem, csak az a baj, hogy más is szereti, és mindig sorba kell állni hozzá. De én inkább kivárom a soromat, csak a Dorkákkal bebújhassak oda. A Dorkák a barátom. Ketten vannak. Van még egy harmadik Dorka is, de vele csak néha játszom.

Azért jó, hogy a Gugorák ma nem jött oviba. Így legalább nem kergetett senki az udvaron. Mert a Gugorák szokott. Azt mondja, hogy „jön a póóóóók”, meg hogy „vigyázz, te kis tetűűűűű”. És én ilyenkor mindig félek, pedig nem is tudom, mi az a póóóóók meg a tetűűűűű. Megkérdeztem a nővéremtől, ő már gimis és nagyon okos, de csak annyit mondott, „ne akard tudni”, aztán megint a telefonjának beszélt. Nem telefonált, mert nem rakta a füléhez, hanem csak úgy beszélt hozzá, az meg visszabeszélt, és olyan hangja volt, mint a Lucának. Aki a nővérem barátnője.

De ma lehet, hogy nem is kergetett volna a Gugorák, mert az Andris is ott volt, és ő mindig megvéd engem. Ő a nagyfiú barátom, és nagyon ügyes. Olyat, amit épít a legóból, senki más nem tud, csak ő! Engem is megtanít, azt mondta. A Gugorák nem tud legózni. A Zsombi anyukája szerint játszani se rendesen, ezt a múltkor hallottam, amikor beszélgetett a Zalán anyukájával. Merthogy azóta a Zsombi se tud játszani rendesen, amióta a Gugorákkal barátkozik. És ez szörnyű. Szerintem is az, mert tulajdonképpen most már a Zsombi is úgy fut, hogy „jön a póóóóók”, meg hogy „vigyázz, te kis tetűűűűű”. Kérdeztem a Zsombit, hogy mi az a póóóóók meg a tetűűűűű. De nem válaszolt. Szerintem nem is hallotta, olyan gyorsan futott. Én is a múltkor olyan gyorsan futottam, hogy sikított a fülem, és nem hallottam, amikor az ovónéni rám szólt, hogy ne futkossak, mert elütök valakit. Pedig nem is valakit ütöttem el, hanem a Sziszit. De az úgyis mindegy, mert ő is mindig elüt engem.

A Gugoráknál ez valami családi dolog lehet. Olyan, mint a Topánka bácsiéknál a fagyizó. Mert már a Topánka bácsi apukája, és annak az apukája, meg annak is, fagyis volt. A dédike emlékszik is rá. Én nem. Mert akkor én még nem éltem, csak a dédike. De a Topánka bácsi családi dolga sokkal jobb, mint a Gugoráké, mert a fagyit szeretem, a Gugorák tetűűűűűs és póóóókos futkosását meg nem.

Tegnap a másik nővéremet, aki már felsős iskolás és egy kicsit okos, kérdeztem meg, mi az a póóóóók meg a tetűűűűű, de csak annyit mondott, hogy „pfúúúj, ne is mondd”.

Hát jó, nem mondom. De akkor hogy tudom meg végre, hogy mi az a póóóóók meg a tetűűűűű?!

2016. június 17., péntek

Voicui Csenge-Illangó: Mi lenne, ha Mikulás lennék – Csík Mónika: Pályaválasztás




Ótata csillagász akart lenni,
nagyapa fagylaltos, a nagyi
nagysága, apu vadász, anya
táncosnő, a sógor pilóta, Ilu
szirén, a bratyó trombitás.
Ótata suszter lett, nagyapa böllér,
a nagyi varrónő, apa halász,
anya anya lett, a sógor vasutas,
Ilu fodrász, a bratyó szakács.
Én meg, hogy mi nem lennék,
sorolom, miközben titkolom,
ha felnövök, a valódi Mikulást
leváltom, s a helyét elfoglalom.


2016. június 16., csütörtök

Szikszai Attila – Körmöczi-Kriván Péter: A felhők könnycseppje





A tantó bácsi egyenesen áll, és görbe vonalakat húz a táblára, miközben a krétát tolja. Azt mondják a vonalak, hogy…

Az eső a csapadékok egy olyan formája, ami különálló
vízcseppekben, folyékony halmazállapotban hullik
a Föld
felszínére a felhőkből.

A tantó bácsi fel is olvassa nekünk, és valamilyen Wikire meg annak a Pédiájára hivatkozik, ami egy valamilyen igazságláda. Állítólag.
Nekem is van egy igazságládikám, ami most éppen kapóra jön, ezért kiböngésztem a zsebemből és belesuttogtam, hogy…

Az eső a csapadékok egy olyan formája, ami különálló
vízcseppekben, folyékony halmazállapotban hullik
a Föld
felszínére a felhőkből.

A ládikám természete nagyon csiklandós, ezért most nevet, és miután jól kineveti magát, halk csámcsogásba kezd, hogy a tantó bácsi órája frász nélkül maradjon. Megrágja alaposan a szavakat és valami újat csinál belőlük, ami csöpög valamilyen kék anyagtól, ami mindent csurmossá, vizessé és facsaróssá tesz. Sajnos még a füzetemet is, amibe éppen beleírtam, hogy…

Az eső a csapadékok egy olyan formája, ami különálló vízcseppekben,
folyékony halmazállapotban hullik a Föld
felszínére a felhőkből.

Épphogy elolvasom, a betűk egyetlen pacába olvadnak, amiben egy felhőt látok, cserepes szájjal, aszott hassal, földig érő nyelvvel. Egy óriási szívószálat tart a kezében, amit a nap csíkjaiból készít, és ezzel a szívószállal úgy felszürcsöli a tengereket, hogy azokból tócsa placcsan, a folyókat pedig apró patakká zsugorítja. A felhő láthatóan azért teszi mindezt, mert nagyon szomjas. Annyira, hogy nem is tudja, mennyire. Ezért kétszer, háromszor, sőt tízszer annyit gyömöszöl magába a kék anyagból, ami mindent csurmossá, vizessé és facsaróssá tesz. Aztán nem is csodálkozik azon, hogy elenged a cérna, és kiszakadnak a felhőgombok, kiugranak a patentok, és elengednek a cipzárak. És amikor ez történik, akkor minden felszürcsölt tenger visszatoccsan a tócsára, minden felgyömöszölt folyó visszapattan a patakra. És ez így megy megállás nélkül, tócsáról tengerre, patakról folyóra. Persze a felhő egyre erősebb gombokat, patentokat, cipzárakat használ, de hiába, mert egyre szomjasabb.
Pufff. Pufff. Reccs. Úgy hallom, a tantó bácsi kopogtat a krétával, ami kettétörik. Én pedig kinyitom a szemem, ami ezek szerint csukva volt idáig. Hát, a táblán még mindig görbék a vonalak.

Az eső a csapadékok egy olyan formája, ami különálló vízcseppekben, folyékony
halmazállapotban hullik a Föld
felszínére a felhőkből.

Persze, már nem sokáig, mert ma én vagyok a szivacsfelelős, ezért ha vége lesz az órának, beleülök egy óriás szívószálba és megjavítom a felhőket, és ha már minden gomb, patent, cipzár a helyén lesz, akkor lecsúszdázok az osztályterembe, és az egész táblát csurmossá, vizessé és facsaróssá teszem.


2016. június 15., szerda

Varga Zita rajzai és Tóth Ágnes versei

Varga Zita: Mi lenne ha virágtündér lennék?

Tóth Ágnes: Ha én virágtündér lennék




Ha én virágtündér lennék,
pilleszárnyon lebeghetnék.
Leszállnék egy szép virágra,
lágyan ringó rózsaszálra.
Megpihennék selyem kelyhén.
Hintázgatnék zöld levelén.
Ha szomjazna, megöntözném.
Letört szárát bekötözném.
Hazavinném Anyák napján.
Tündérszép anyámnak adnám.




Varga Zita: Mi lenne ha Sün Anyuka lennék? – Tóth Ágnes: Sün anyuka




Sün Anyuka hanyatt esett.
Ugyan vajon mit keresett?
Almát, körtét, levelet.
Fel is szedett eleget.
Ha talpra áll, a tüskéin
mindegyiket megleled.
Sün Béni és Sün Sára
mint két apró tűpárna,
vígan mennek anyjuk után.
Nem sétáltak hiába.


2016. június 14., kedd

Kovács Janka-Bernadett: Mi lenne, ha madár lennék? – Miklya Zsolt: Égen-földön





Égen cinke lennék,
földön kócsag, árva.
Égre dalom vinne,
aranycinke szárnya.
Vízparton maradnék
víztükörbe zárva.

Égen csillag lennék,
földön porszem, apró.
Csillagfény fonálból
szőtt pléd alatt alvó.
Learatna a Nap,
nappali fénysarló.

Otthon hárman lennék,
három madárgyermek.
Akik csak röpködnek,
s közben énekelnek.
Anyának, apának,
madárnak, Istennek.



2016. június 13., hétfő

Petrekánovity Krisztina – Szabó Imola Julianna: Mi lenne, ha madár lehetnék





Éjjel a grízt, a vattát. Éjjel az angyal őszes bajszát. Éjjel a madarak pihegését, a gerlét.
Éjjel a csendet, az alvó fényt. Majd nappal a madarat, a sárgát. A háztetők füstölgő 
száját. Összeérnek a falak. A tavak. A hegyek. Madár vagyok, szabad felleg. Én leszek 
ők, a tollak, a virágok. A fent és a lent hófehér tája. Én leszek a tiszta, a kék, a napba 
zuhanó szárnya. Éjjel leszek és nappal. Madár leszek. Madaram. Időtlen angyal.



2016. június 10., péntek

Kovács Orsolya: Mi lenne, ha vásáros lennék – Csík Mónika: Vásár homokvárosban





Homokháton, homokdűnék
közé ékelt fövenyen,

homokvárost rejt a bokrok
övezte homokperem.

Akár hosszú homokkígyó,
tekereg a vár fala,

vizesárok fonja körbe,
rajta palló, híd s baka,

ki éber, hisz posztját félti,
mereszti homokszemét,

jobb kezében homokdárda,
balban pajzsa, mellén vért.

Kapu felé homoklovak
vonta kocsi közelít,

meghozta a frissen szedett
homokszínű tengerit.

Vasárnapra harangoznak
homokváros piacán,

homoknépség tülekedik,
táncol, dalol valahány.

Homoksíppal, furulyával
fújnak talpalávalót,

portékáját kínálgatja
német, oláh, roma, tót.

2016. június 9., csütörtök

Porubszki Patrik – Körmöczi-Kriván Péter: A fából lett fiú




Most már nagyon unom, hogy ráülnek a fejemre, és telepakolják mindenféle szobabútorral. Régebben a madarak megelégedtek a fészekkel, amiben zsivajozott a tojás. Csip, csip.

De most elkapta őket is a nagy divathullám, és bútoroznak, polcoznak, ameddig a koronám és a szívem bírja, mert a bútorok gyerekkori jó pajtásak. Hol hát a részvét? És hol a tojás? Csepp, csepp.

Oh, ha én fiú lennék, két kalimpa lábbal, akkor felmásznék magamra, persze csak óvatosan, nehogy letörjenek az ágaim, és bekopogtatnék hozzájuk. Kipp, kopp.

Ők beengednének, mert határozott lenne a hangom és erős, mert akkor lenne hangom, és elmondanám nekik, hogy ejnyeno, hol a tekintet másra? Fent, lent.

Aztán elővenném a kismérleget, és kiokosodnám a tonnák súlyát, amitől a törzsem úgy kipúposodott, és kérvényezném a kilakoltatást, amit ők csak nevetnének. Hihi, hehe.

De én kihúznám magam, és elfelejteném, hogy van csúzlim, kövem, meggymagom, mert attól csak szúrósabb lenne a csőrük, és megmutatnám nekik a papírt, ceruzát és vonalzót. Tervem, tervem.

Azzal húznám a vonalakat, ők pedig a csíkot, és egymás kezébe csapnánk a tervet, és én már indulnék is építeni, új otthont a jó madaraknak. Lám. Lám.

Végül elkészülne a ház, és jönne az IFA, ami átbillentené hozzájuk a tonnákat, és újból mosolyognék, mert boldog fa lennék, amire egy fiú minden nap felmászik. Bye, bye.


2016. június 8., szerda

Bódi Emil: Mi lenne, ha huszár lettem volna régen? – Gombos Péter: Huszárdalok





Csata előtt
Talpra magyar, most hí' a haza,
hív a sereg és vár a csata.
Markol a kéz, és dobban a láb,
ifju szivekben lobban a láng.

Csata után
Sohasem akarok sereget,
ezután egyedül haladok.
A csatát láttam eleget,
kiadom máshol haragom!

2016. június 7., kedd

Györki Fruzsina: Mi lenne, ha Totorok lennének a barátaim? – Dávid Ádám: Totyogó totorók





Egyszer egy japán rajzfilmben
láttam meg három totorót.
Macskaféle baglyok, éppen
legjobb barátoknak valók.

Volt ott apró, nagyobbacska,
meg egy egészen hatalmas.
Olyan bagolyféle macska,
cuki és tenyeres-talpas.

Ez a három furcsa szerzet
– fűk és fák három szelleme –
(mint ki ritka kincset szerzett)
jó cimborának kellene.


2016. június 6., hétfő

Kovács Andor: Mi lenne, ha nem lenne bűnözés a világon? – Kertész Edina: Prütty Márk és a mindent eldöntő rebarbarás pite





Prütty Márk volt a legelvetemültebb gonosztevő a városban, ezt mindenki tudta róla. Ismerte a bűnözés minden csínját-bínját, főleg a lopásban volt jó, abban nagyon. Ellopta a csokis gofri tetejéről a habot, a postaládáról a pirosat, az autók kerekét menet közben, a zongorából a hangokat, a repülőből a pilótát.
     – Vészhelyzet, itt a föld, hová tart az a Boeing 727-es? – sugározta ijedten az irányítótorony, mert a repülőgép tovasuhant Kambodzsa felé, ahelyett, hogy szépen kanyarodott volna egyet Esztergom felett, és leszállt volna a leszállópályán, ahogy minden rendes gép szokott. Az utasok, akik eredetileg Budapestre készültek az országos Tajvani kutya és Norfolk Terrier kiállításra, most tanácstalanul kászálódtak ki Tajvanban, a kétszáz kutyával együtt. Semmi hasznát nem vették most a kutyáknak, jobban jártak volna, ha csomagolnak maguknak szúnyogriasztót, felfújható gumicsónakot vagy virágmintás, rövid ujjú inget. A kutyák egy pillanat alatt szanaszét széledtek, magukra hagyva tanácstalanul pislogó gazdáikat, akik most lemaradtak a kutyakiállításról. És mindezt Prütty Márk miatt.
     Sokáig nem tudták elkapni Prütty Márkot. Mert hogy fondorlatos is volt a gazember, és okos, hiába nem tanult, a bűnözéshez, na ahhoz megvolt az esze. Nehéz volt elkapni őt, de nagyon. Minduntalan kisiklott a rendőrök kezéből, messzire járt már, mire a rendőrautó lefékezett a tett színhelyén, szirénázva, piros-kék fényt szórva a sötét éjszakába.
     Prütty Márk eközben kényelmesen megvacsorázott egy tizennégy emeletes ház tetején, onnan nézte a felfordulást, és a markába nevetett. Vacsorára rebarbara-pitét evett kaviárral, amit egy étterem teraszáról csórt el.
     Ez a pite lett a veszte. Volt ugyanis a rendőrök között valaki, aki nagyon szerette a rebarbarát, és a szaglása is szokatlanul éles volt. Egyébként Hétre Barbarának hívták, mert minden reggel hét órakor szolgálatba lépett. Ez a rendőrnő kiszagolta a pitét tizennégy emelet távolból is, és lifttel felment gyorsan a tetőre. Mielőtt Prütty Márk belemarkolhatott volna a kaviárba, már csattant is a bilincs a csuklóján.
     Ott szomorkodott Márk a cellában, és számot vetett az életével. Aztán hirtelen megvilágosodott.
     A megvilágosodást nem valamilyen belső gondolat okozta, hanem egy sugárzóan fehér fénynyaláb, ami behatolt a börtön rácsai között, és egyenesen ráesett.
     Márk csak annyit érzett az egészből, hogy könnyű lesz, mint egy tollpihe, és felfelé repül.

2016. június 3., péntek

Kovács Enikő Szonja – Turbuly Lilla: Mi lenne, ha egy zsiráf lenne a háziállatom?





Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy lakótelep. Majdnem ugyanolyan, mint a többi. De csak majdnem. Mert ezen a lakótelepen mindig történt valami érdekes. Egyszer például, senki sem tudja, hogyan, pipacsmezővé változott a játszótér melletti park. Attól kezdve Pipacs térnek hívja mindenki, hiába, hogy nem ez a hivatalos neve. Másszor víz tört fel egy tűzoltócsapból, ami még nem lenne akkora csoda, de kiderült, hogy nem egy közönséges csőtörés okozta a ribilliót, hanem a föld hasa kordult egyet, kénes, ám annál gyógyítóbb termálvizet köpködve az arra járók arcába. Azóta az ivókút a Pipacs téri lakótelep egyik nevezetessége.

A másik meg Szonja szobaállatkertje. Mert cicák és kutyák laknak bőven a lakótelepen, még nyuszi és tengerimalac is akad egy-kettő, nem beszélve Zotya akváriumáról és Bence terráriumáról, de Szonja szobaállatkertjével, pontosabban, szobai állatóvodájával egyik sem tud versenyezni. Jó, hát ismerjük el, hogy Szonjának van egy nagy-nagy előnye a többiekkel szemben: a bácsikája állatorvos az állatkertben. Ott pedig gyakran előfordul, hogy pótdada kerestetik valamelyik elárvult állatgyerkőchöz. Először még összefutott az egész lakótelep, amikor Szonja sétálni vitt egy árván maradt páviánt, sőt, másodszorra is összefutott, mert mégiscsak nagy dolog, ha az embernek nem kell elvillamosozni az állatkertbe, és belépőjegyet váltani, elég, ha lesétál a Pipacs térre, ha egy kismajommal akar találkozni. A környéken élők azonban lassacskán megszokták, hogy Szonja hol egy kengurubébit levegőztet egy hordozókendőben, olyanban, amilyenben a kisbabákat viszi az anyukájuk vagy az apukájuk, hol egy mókus futkos a vállán ide-oda.

Azon a napon azonban, amikor először vitte sétálni Létrácskát, a zsiráflányt, mégis keltettek némi feltűnést.

2016. június 2., csütörtök

Kuti Lili: Mi lenne, ha magányos róka lennék? – Tóth Ágnes: Róka-monológ





Egykor fürge róka voltam,
erdő mélyén kóboroltam.
Nyulat űztem, fácánt ettem,
három rókafit neveltem.
Nekem volt a legszebb bundám,
hej, de sokan vadásztak rám.
Vadásztak, de sikertelen,
léptem gyors volt és nesztelen.
Elmém ravasz, mozgásom gyors,
szökéstervem oly furfangos,
hogy hiába volt sok mohó
vadászember, vadászkopó.
Mindet a mocsárba csaltam.
Magamban meg jót kacagtam.
Így mentettem meg az írhám.
Ha nem igaz, meg se írnám.
Sajnos elteltek az évek.
Öreg lettem, néha félek.
Elmém lassú, fáj a lábam.
Kopott szőr fedi a hátam.
Már a kutyának se kellek.
Heverek egy tölgyfa mellett.
Vadhúst két éve nem ettem.
Vegetáriánus lettem.
Ez a szürke kő a telkem.
Innen száll fel majd a lelkem
a Róka Paradicsomba,
ahol majd sült csirkecombra
invitálnak a rokonok,
ha hozzájuk bekopogok.


2016. június 1., szerda

Széll Melinda: Mi lenne, ha mindig mindenki boldog, vidám lenne? – Bertóti Johanna: Amikor boldog vagyok





Amikor boldog vagyok,
Rám mosolyog a tükröm,
arcomon szívecske ragyog,
kivirágzik a függöny.     

A rózsaszín röhécsel,
a vörös vihorászik,
a narancs nevetgél,
a kék kacarászik.

Moccan hajamban a masni,
lila lepkeként felrepül.
A boldogság, tudod, olyasmi,
ami megszépít kívül-belül.