2015. augusztus 29., szombat

Szabó-Tasi Katalin – Méhes Károly: Közös mese


Szabó Zelmira illusztrációi
























Poros padlás dohos rejtekén rég elfeledett kincset sejtek én.
Van itt szekrény, láda s dobozka, nyitogatom őket óvakodva.
Pókháló libben s csillog a por, tán egy tündér élt rég itt valahol.
De tündéré az a kilógó fül, mi a dobozból látszik legfelül? 
Vagy csak egy gyűrött képeslap? Fotó? Kibontom a dobozt. Nézd csak,
egy régi ruhácska gallérja az ott! Hát most még titkosabb a titok!
Gyorsan kiveszem. Csipkés. Tört fehér. Magamhoz szorítom. Bokáig ér.
De, jaj, vajon felvehetem-e? És ha igen, akkor ki leszek benne?
Hercegnő? Királylány? Díva talán? Vagy csak pont, mint rég a dédanyám.
És repülni is mindenképp szeretnék – tán erre jók az ilyen kelmék!


























Rajtam a ruha. Szűk kicsikét. Zsebében boríték. Megfakult, kék.
Nézem a kacskaringós címzést rajta: hiszen az én nevem az, azta'!
„Kedves dédunokám,” szól szépen, „Nézd meg most jól a fényképem.
Ugye, azt hiszed, magadat látod? Vagy, hogy lehetnék a barátod.
Leszek is. Nézd csak! Egy térkép! Mikor a kertünk nem volt, csak félkész
állapotban ez a neked ódon ház... Hát egy huncut kislány hol bóklász?
A kúttól három lépésre keletre, a kerítés tövénél betemetve
egy rozsdás ládára akadtam, és mindenféle írások voltak abban.
Színezett imakönyv, egy szem cukorka, levelek, napló, halovány szalvéta,
amin mindenféle állatok – úgy látszott – ropták vidáman a táncot.
Lakmároztak bőszen a papírból, de a titkos térkép ép volt. Bíbor
vonallal húzta meg rajta egy régi kéz, ami engem most megigéz,
rögtön keresni is indulok. Megleltem-e? Majd megtudod!”
Nekem sem kellett több biztatás, le sem véve a dédmamis ruhát
másztam le a létrán sietve. Világos volt kint, messze még az este!
Botladozva (jól mondom?) a rokolyában, ahol még sohasem jártam
ezelőtt, a harmadik szomszéd kertjében mutatott egy ikszet a térképem.
Ajaj, az a mérges Ábris bácsi... Hát szellemként kell oda mászni!
Pont jó is lesz ez a dédmami-ruha. De csak alkonyatkor megyek be oda.
S hogy erőt miből merítettem? Sötétedésig egrest és ribizlit ettem!
Most már indulok, a percet várom. Kicsit izgulok, a körmömet rágom.
Ábris bácsi meg még újságot olvas... Az iksznek helye... Vajon hol van?!
Ah! Már látom! Pont oda van húzva, ahol az eb gumicsontja szét van nyúzva!
Csak így ez dupla kelepce: mérges bácsi, morgó kutya... De eszembe
Jutott, hogy Ábris bácsi nem tud a nagyi töpörtyűs pogijának ellenállni.
S mivel ebédről néhány nálam maradt, gondoltam, ez lesz a jó csábos falat.
„– Khm, csókolom! Jó estét! Ábris bááácsi! Tessék már egy kicsit felállni,
no meg, izé, tátsa ki a száját, hogy beledughassam a nagyi pogácsáját!
Úgy látom, épp sétálna a cuki kutyája. Én szívesen vigyázok addig a házra.”
Csak nézett rám, mint egy kis lidércre. De aztán elindultak a pogácsákkal végre.
Elő a térképpel, itt a nagy alkalom... Áu! egy téglába vertem az alkarom!
Ásni kezdtem, ahol térkép mutatta, majd' megvesztem, mi lehet alatta.
Nem túl mélyen, a gumicsont helye alatt, a kezem egy korhadó ládikába akadt.
Ez ma már a második titokzatos láda! Remélem, hogy nincsen átka!
Na, nézzük csak meg szépen, mit rejtett el a déd-dédmami régen!
Egy tükröt leltem benne, kissé homályosat, és egy papírt, ami a leírásokat
Kacskaringós, cirádás betűkkel szedte, én mégis eligazodtam benne:
„Ahhoz, hogy boldog kislány lehess, én mondom, mindig sokat nevess!
Viccen is, tréfán is, de sose máson! Szívből várd, hogy jöjjön a karácsony,
És hagyd, hogy áradjon feléd az élet, ahogy elképzeled még a meséket.
Tudd, ahogy cseppben a tenger, tükröződünk egymásban, millió ember
rejtezik abban az egyetlen egyben, aki éppen ott áll veled szemben.
Valaha volt, letűnt emlékű ősök, erősek, gyengék, megalkuvók, hősök.
No, de nem papolni akarok ám... Úgyis rajtad van – ugye?  – a régi ruhám.
Úgy gondolj rám, mint egy ifjú nőre, ki a te születésed is hitte előre,
hogy minden klassz lesz, mert úgy akarom. Élj te is így, kis angyalom!”







































Hol a tükörre, hol a lapra bámultam, a múltbéli üzenettől majd' elájultam,
de éreztem, hogy így lesz, mert tudom már, amit „megsúgott” a dédmamám.
Ábris bácsi épp hazaérkezett, a nagyinak a sarkon csókolt kezet.
Én, ez a valahai-mai kis szellemlányka, szaladtam vissza a másik házba,
Szívembe zárva ezt a csuda-emléket, nagyikat, dédiket, mint tükör a képet.
Késő volt már. Zümmögő, esti béke. Valaminek a kezdete, és nem a vége.

-----------------------------------------------------------



A fenti vers négykezes technikával született: a szerzők felváltva írtak egy-egy sort.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése