2015. július 23., csütörtök

Kalas Zsuzsa: Soha ne mondd, soha

Szádeli gondolataiban elmerülve lépett a tízemeletes ház lépcsőházába. Ismerte jól a járást, hiszen évek óta minden nap megtette ugyanezt az utat. Mintha csak egy versike lenne, úgy álltak össze a megszokott mozdulatsorok a fejében: három lépés a postaládák előtt, a lift kicsit balra, majd a kapcsolótáblán a hetes gomb, unalomig ismerte már. „Különös”, gondolta magában, ahogy most bebotorkált a lépcsőházba, „úgy tűnik, a beszélgetés furcsán hatott rám”, mert az ismerős falakat most egészen homályosan látta. Könny gyűlt a szemében a felidézett emlékektől, s mikor rájött, miért látja olyan elmosódottnak a falat borító megszokott csempét és a szürke postaládákat, elmosolyodott. „No lám, hát mégis tudok még sírni”, és a könny egy nagy cseppet formálva gurult le az arcán.
A liftben megnyomta a hetes szám melletti fekete gombot, és míg egyhangú zümmögéssel repült a fölső szintek felé, Szádeli még mindig az emlékeiben járt. A lift egyszerre megállt, és ő visszazökkent a valóságba. Kinyitotta a nyikorgó liftajtót, s a sötét folyosón az ismerős, kopott, barna ajtóhoz csoszogott. Lassan, kotorászva kereste elő a kulcsot mély nadrágzsebéből, és a zárba illesztette. Meglepődött, mikor a kulcs nem fordult el. „Nocsak”, gondolta magában zavartan, és megszámlálta az ajtókat a folyosón. Harmadik ajtó balra, ez az övé, semmi kétség. Ismét a zárba illesztette a kulcsot, és kissé erősebben próbálta elfordítani. Semmi. A kulcs makacsul beragadt. Ekkor bentről motoszkálás nesze ütötte meg a fülét, és az ajtó egyszer csak feltárult.
Alacsony, ősz hajú nénike állt vele szemben.
– Kit tetszik keresni? – kérdezte az ajtóban álló öregembertől. Szádeli zavartan nézte a másikat.
– Elnézést kérek – válaszolta –, azt hittem, itt lakom. Illetve... – zavartan nézett körbe – ez nem a hetedik emelet kilences lakás? – kérdezte.
– De igen, az – válaszolta a nénike, és miközben nézte a tanácstalanul toporgó öregembert, meleg barna tekintete egyre jobban kifényesedett.
– Akkor nem értem – motyogta Szádeli. – Elnézést kérek, nyilván valamit eltévesztettem. – Azzal megfordult, és tanácstalanul indult el a sötét lépcsőházban a lift felé. Fogalma sem volt, mi történhetett. „Talán a könnycsepp”, jutott eszébe hirtelen, „az okozta a galibát”.
Az ősz hajú néni az ajtóból utánabámult, aztán egyszerre utánakiáltott.
– Hahó! Várjon! – Szádeli megfordult, és csodálkozva bámult rá. Az idős asszony gyors léptekkel szaladt utána, s mikor utolérte, így szólt: – Kérem, ne haragudjon, de olyan régóta nem csöngetett be hozzám senki. Van kedve beszélgetni? – kérdezte. A bácsi bólintott. Értette ő, nagyon is. Együtt mentek vissza a kis lakásba, és közben Szádeli arra gondolt, hogy talán eltévesztette a háztömböt, és véletlenül egy másik tízemeletesbe lépett be. „Igen, csak így lehet”, nyugtázta magában, és a nappaliban egy kényelmes fotelbe telepedett. Amíg a néni a konyhában teavizet forralt, Szádeli az erkélyablakon kibámulva elégedetten nyugtázta, hogy valóban, csak így történhetett. Szemben vele egy pontosan ugyanilyen tízemeletes tornyosult. „Olyan egyformák ezek”, sóhajtott, és kedvtelve nézett körül a szobában, tekintetével végigsimította a tárgyakat. Szinte otthon érezte magát.
– Megértem magát – mondta a néninek, aki közben tálcán finom teát és aprósüteményt hozott be a vendégnek. – Én is sokat ülök egyedül otthon. Nézze! Megvan, hol a tévedés. – Azzal feltápászkodott, és a kezét megragadva az erkélyre vezette a másikat. – Ott lakom, pont szemben – mutatott a szemközti házra, és miközben ránevetett, finom szellő lebbentette meg az idős nő ősz haját. – Véletlenül összekevertem a háztömböket. Micsoda bolondság! – rázta meg a fejét, és nem vette észre, hogy a másik egy szót sem szól, hanem mintha csak megbabonázták volna, figyeli őt. – Egy szociális munkással beszélgettem ma lent a padon – folytatta –, és a beszélgetés olyan közel hozott hozzám emlékeket, hogy egy pillanatra egész elérzékenyültem. Tudja – folytatta zavartalanul, és a lassan esteledő égen felgyulladtak az első csillagok –, olyan régen beszéltem már a régmúlt dolgokról. Talán ez okozta, hogy egy könnycsepp ismét a szemembe szökött, és én már nem is emlékszem, mikor volt utoljára ilyen. Egészen elhomályosította a látásomat. – Ismét nevetett, és a nevetéstől a hangja fiatalossá vált, a szeméből is eltűnt a közöny. Maga is kezdte úgy érezni, mintha tagjaiba új erő költözne, és most először nézte meg alaposan a vendéglátóját. Ismerős sötétbarna szempár bámult rá, most már egészen nyíltan és egészen fényesen.
– Szádeli – suttogta kiszáradt torokkal a néni. S az öregember szótlanul, kitágult tekintettel bámult vissza rá.

Illusztráció: Kalas Zsuzsa

Már magasan járt a hold, és a csillagokkal teleszórt, meleg éjszakában ők még mindig az erkélyen, egy kis padon üldögéltek, előttük az erkélykorláton virágcserépbe ültetett muskátli sötét sziluettje mosolygott. Egymás kezét fogták, és már órák óta csak beszélgettek. Mindent, de mindent megbeszéltek.
– Tudod, Szádeli – suttogta halkan Admata –, az aranyecset igazi varázsecset volt, talán még a mi viszontagságos életünket is át tudná festeni. Milyen kár, hogy elveszett.
– Talán – bólintott Szádeli. – De tudod, Admata, olyan csodálatos, mennyi véletlennek kellett történnie, hogy most mégis megtaláljalak – s az ölébe vonta Admata kezét –, és mégiscsak ez a legfontosabb.
– Igen-igen – helyeselt Admata. – Én is boldog vagyok, hogy végre megtaláltalak. – És szótlanul bámulták a csillagos eget. Rövid csönd után Admata így folytatta.
– Mégis azon gondolkodom, hogy vajon az aranyecset végleg elveszett-e, hiszen ha visszakerülne hozzánk, mindent ismét megváltoztathatnánk.
– Talán igen – és megsimogatta Admata kezét. – De mi értelme már ezen gondolkodni, az Aranyecset elveszett mindörökre. Mi pedig itt vagyunk egymásnak, ez a fontos – és Admatára mosolygott. Admata visszamosolygott rá, és a vállára hajtotta a fejét. Rövid szünet után ismét megszólalt.
– Talán nem haragszik meg rám az én szerelmem, hogy ismét szólok. De mi lenne, ha megkeresnénk, és összeillesztenénk az ecsetdarabokat?
– Admata-Admata, kedvesem! – válaszolt Szádeli csodálkozva. – Mondtam már, az egyiket egy kisfiúnak adtam, akinek nagyobb szüksége volt rá, a másik pedig elveszett. Nincs értelme a varázserőt kergetni, itt vagyunk mi egymásnak, nem igaz? – Admata azonban duzzogva húzódott el Szádelitől, és az értetlenül nézett rá.
– Mi a baj, kedvesem? Csak nem az aranyecset?
– Ha akarnád, és igazán fontos lennék neked, megkeresnéd – válaszolt Admata hidegen.
– De hát mire kell az neked? – kérdezte csodálkozva Szádeli, és semmit sem értett.
– Kell és kész – Admata hangja ridegen csengett, Szádeli ijedten pillantott kedvesére, s a világító csillagfényben ekkor vette észre az ősz hajszálak alá gondosan begyömöszölt nagy kerek füleket. Ölébe pillantott, és meglátta, hogy kedvese kezét finom szőrzet borítja, ujjai pedig karmokban végződnek. Most nézte meg először alaposabban az arcát, a majompofát, amit olyan nagyon régóta nem látott.
– A Boszorkány! – kiáltotta ijedten, a kezet kilökte öléből, és felpattant a kis padról.
Most már egészen világosan látta a csillagfényben, hogy nyoma sincs már a kedves ősz hajú néninek, a padon kicsi majomka ül, ellenségesen és elszántan bámul rá.
– Az vagyok. És szükségem van az ecsetedre. – Szavai ridegen koppantak az erkély betonkövein.

Szádeli verítékben úszva ébredt. Hirtelen azt sem tudta, merre van. Aztán számba vette a szoba ismerős tárgyait, és lassan megnyugodott. „Itthon vagyok”, gondolta, és felült az ágyában. Hajnalodott. „Nem bírnék már aludni úgysem”, azzal felkelt, és kiment a konyhába, hogy egy jó erős kávét főzzön. Kiült az erkélyre a gőzölgő csészével, és alaposan átgondolta a furcsa álmot. Közben a szemközti toronyház hetedik emeletén a vele pontosan szemben lévő lakás sötét ablakait figyelte. Megvárta, míg kivilágosodik, és az utcán megindul az élet. Akkor megmosakodott, ünneplőbe öltözött, és nekivágott.
Átsétált a két ház közötti parkon, elhaladt egy kis tó mellett, aztán határozottan lépett be a másik ház kapuján a félhomályos lépcsőházba. Igen, ez a ház pontosan ugyanolyan, mint a másik. Belépett a liftbe, és megnyomta a hetes gombot, kicsit izgult, amíg a lift zümmögve haladt. A kilences lakás elé érve megnyomta a csengőgombot. Nem kellett soká várnia, az ajtó feltárult, és ott állt előtte Admata. Azonnal felismerte őt.

Órákkal később, mikor már mindent, de mindent megbeszéltek, még Szádeli különös álmát is, így szólt Admata.
– Tudod, Szádeli – suttogta halkan –, az aranyecset igazi varázsecset volt, talán még a mi viszontagságos életünket is át tudná festeni. Milyen kár, hogy elveszett.
– Talán – bólintott Szádeli. – De tudod, Admata, olyan csodálatos, mennyi véletlennek kellett történnie, hogy most megtaláljalak – s az ölébe vonta Admata kezét –, és mégiscsak ez a legfontosabb.
– Igen, valóban. De tudod, Szádeli, így átgondolva a sok különös csodát, ami történt velünk, van valami, amit nem értek. Emlékszel még, mikor először festeni kezdtél – úgy mesélted –, még nem is volt ecseted, krétával rajzoltál.
– Igen, valóban így volt – válaszolt elgondolkodva Szádeli. – Az ecset csak később talált meg engem.
– De mondd, Szádeli, akkor biztos, hogy az aranyecset festett mindent? Úgy értem, ha már korábban is valóra vált, amit festettél, lehet, hogy nem is az ecsetben van a varázserő, hanem benned?
Szádeli meglepetten nézett rá.
– Arra gondolok – folytatta Admata –, lehet, hogy a te akaratod és hited tudott olyan varázslatosan alkotni, és talán nem is az aranyecset adta neked a varázserőt, hanem te adtál az ecsetnek?
Szádeli sokáig hallgatott, aztán kiszáradt torokkal, recés hangon így szólt:
– Nem tudom.
Admata izgatottan nézett rá, és Szádeli állta a pillantását.
– Akkor... akkor… – suttogta Admata, Szádeli felemelte remegő ujját, és az Admata szemében billegő könnycseppbe mártotta.

– Megpróbálom – suttogta, és a falra egy aranyhalat rajzolt. Egy percig nem történt semmi. Aztán a nedves vonalak egyszerre testet öltöttek, az aranyhal megrázkódott. Ledobta magát a földre, majd kiugrott az erkélyre, átpattant a korláton, és a parkban lévő tóban landolt. Aranypikkelyei sziporkázva csillantak meg a reggeli napsütésben.


Illusztráció: Kalas Zsuzsa

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése