2015. június 8., hétfő

Ayhan Gökhan: A bőrébe nem férő szeretet

Lanczinger Mátyás illusztrációja
Elindulni, mint az éjszaka!
Elindulni, bele a közepébe.
Mondjuk így, hol volt, hol nem volt. Egy hol volt, hol nem volt lakótelep. Valahol. Túl a hétmérföldes vakondtúrásokon. Vakondvájta malacmezőkön. A lakótelep hetedik emeletén a kilences lakásban élt egy nyugdíjas nénike és egy nyugdíjas bácsika. Gyerekük nem volt, nyugdíjuk kevés, szeretetük nagy. Olyan nagy volt a szeretet, hogy alig fért el bennük.
Hiába adtak belőle egymásnak, nagy volt.
Hiába adtak belőle a szomszédoknak, nagy volt.
Hiába adtak belőle szinte mindenkinek, nagy volt.
Szerettek volna kezdeni valamit azzal a nagy szeretettel.
Jó lenne egy kisgyerek. Egészen icike, egészen picike – mondták ébredéskor.
Jó lenne egy kisfiú. Egészen aranyos, egészen arany – mondták lefekvéskor.
A nénike soha nem álmodott. A bácsika mindig.
Egyik álmában hosszú utazáson vett részt.

Álma elején a nyugdíjas nénike adott neki költőpénzt, ha útközben vásárolni támadna kedve, s néhány szendvicset, ha megéhezne.
A nyugdíjas bácsika elindult.
Ment, mendegélt, mint a mesében a mendegélők, dombot talált, felmászott, szörnyek jöttek, megküzdött, nem történt semmi különös, ami egy mesében ne történhetett volna. Jöttek szembe rétek, mezők, sáskahadak, adóellenőrök, államtitkárok, kikericsek, hóesések, száradások, félelmek és szorongások, majd szépen és lassan és nyugodtan elmaradtak mögötte, majd szépen és lassan és nyugodtan a világból kifordultak, az emlékezetből kifordultak, a feledésbe fordultak be és be és be egyenként és szépen és lassan és nyugodtan.
A nyugdíjas bácsika nem tudta, megérkezett-e már, nem volt fogalma arról, hova is kellene megérkeznie, s hogy úton van, abból tudta, hogy elveszett a pénze a nagy lépésekben, a nagy útonlevésben, a nagy sietésben.
Ismét hullott a hó, s ijesztőbb volt, mint a hó.
Ellepte a nyugdíjas bácsikát, a szívéig ért a hó, a tekintete homályosult, olyan volt a hó.
Ezt a havat nem ismerte, ez a hó egy másik világ hava volt.
Hirtelen a hó elolvadt, s az olvadásból előbújt három köztisztviselő.
– Fizess!
– Fizesss!
– Fizessss!
A nyugdíjas bácsika váratlanul az égbe emelkedett.
– Meghalt! – szólt az egyik köztisztviselő.
– Elvitte az Ördög! – szólt a másik köztisztviselő.
– Mennybeszállt! – szólt a harmadik köztisztviselő, aki közelebbről egy bírósági végrehajtó volt.
Karmok mélyedtek a nyugdíjas bácsika vállába.
– Halálkarmok?
– Nem!
– Ördögkarmok?
– Nem!
– Istenkarmok?
– Nem, egy sasban végződött a két karom.
Emelkedtek a felhők alá,
emelkedtek a felhők közé,
emelkedtek a felhők fölé.
A nyugdíjas bácsika a lába alatt futó erdőkön ücsörgő árnyékokat bámulta, s az árnyékokból kinövő törpefák és törpevirágok színén töprengett, majd elege lett a nagy nézésből és emelkedésből, s egy ügyes mozdulattal a sastól megszabadult.
Zuhant.
Felhők fölé,
felhők közé,
felhők alá.
Az álom arra jó, hogy irányítható.
A nyugdíjas bácsika átirányította az álmát.
Épségben földet ért.
Körülnézett, s hovatovább mit lát, egy jól megtermett, svájcifrank-tekintetű, pénzéhes szájú Pénzügyminiszter ül előtte, egyik zsebében eurók, a másikban adókulcsok zörögnek.
A nyugdíjas bácsika megremegett.
– Mit akarsz? – förmedt rá a Pénzügyminiszter, a világ összes pénzügyminiszterének a Pénzügyminisztere, a világ összes aranya, ezüstje és gyémánt félkrajcárja felett uralkodó Nagyhatalom.
A nyugdíjas bácsika hosszú beszélgetésbe kezdett a Pénzügyminiszterrel.
Elmesélte a röpke álomidő alatt vele történteket, s a Pénzügyminiszter nevetett és nevetett és nevetett, remegett a hája, az adókulcsok zörögtek, s az eurókon máskor komoly arccal bámuló államférfiak is nagy röhögésbe kezdtek.
– Ez tetszik, emberke, tetszik! – mondta a Pénzügyminiszter. – S mit szeretnél?
– Ha lenne egy kisfiú, akit szerethetnénk otthon.
– Nem szerettetek ti még eleget? – kérdezte szúrósan a Pénzügyminiszter.
– Nem! – vágta rá határozottan a nyugdíjas bácsika. – Nézd, hoztam neked szendvicset!
A Pénzügyminiszter örömmel vette át az apró falatot, tudniillik évszázadok óta nem evett, feléje a madár is ritkán jár, s ha jár, magasabbnál magasabban, nem éri el, hogy végre egy jót ehessen.
A Pénzügyminiszter tanácsolta ezt, tanácsolta azt a nyugdíjas bácsikának, aki, miután elég tanáccsal ellátták, hátat fordított, s elindult lefelé a hegyről.
– Várj, maradj még! – szólt utána a Pénzügyminiszter.
A nyugdíjas bácsika nem figyelt.
Dühében a Pénzügyminiszter száz eurót hajított utána, a papírpénz éle hozzáért a bácsika vállához, aki azonnal felkapaszkodott rá, s könnyedén leért a hegyről a papírpénzsárkányon.
Otthon, ébredés után elmesélte, mi történt.
A következő éjszaka a nyugdíjas nénike álmodott. Életében először.
Veszélyes vidékeken ment keresztül, havazások, évezredes esők, külügyminiszterek, NAV-ellenőrök, közös képviselők, Hétfejű sárkányok jöttek és maradtak el idővel mögötte, majd rétek, mezők, erdők, vadvirágok, vademberek bújtak vissza a távolságba.
A nyugdíjas nénike barlangokon ment át,
barlangok vízfolyásán ment át,
barlangok denevérein ment át,
s megérkezett.
Megérkezett hozzá a boldogság.
Nem volt nagy, kicsi boldogság volt a megérkező.
És sírt.
És kakilt.
És aludt. Rengeteget aludt.
És úgy hívták, hogy Szádeli.



Illusztráció: Lanczinger Mátyás

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése