Oldalak

2015. február 25., szerda

Tóth Ágnes: Kréta szigete (színpadi jelenet)

(Lévai Dóra illusztrációja)


Helyzín:

Osztálykép. Tanár háta mögött tábla. Ráakasztva Európa térképe. Tanár kezében mutató pálca, azzal ütögeti türelmetlenül az asztalt. Előtte megszeppent borzos diák álldogál.
Ő Kovács Pisti, felel.

Tanár: A mai órán nem a feladott leckéből felelünk, hanem az általános földrajzi ismeretekből. Kíváncsi vagyok, mennyire vagytok tájékozottak. Kovács fiam, tudod- e hol van Kréta?
Kovács: Ö. . . ö. . .igen, a. . . a kréta ott van a tanár úr háta mögött ( a térkép felé mutat, mely alatt egy dobozban kréták vannak)
Tanár: Na persze, azt én is tudom, hogy a hátam mögött van, de szeretném, ha ezt bővebben kifejtenéd és megmutatnád nekem a szigetet
Kovács: A szigetet? Ja, persze, a Szigetit. A tanár úr sose jegyzi meg pontosan a nevünket. Sajnos a Szigetit nem tudom megmutatni, mert hiányzik, ugyanis bárányhimlős.
Tanár: Milyen Szigetiről beszélsz itt nekem?
Kovács: Hát a Szigeti Laciról, a krétafelelősről. És tessék most már jól megjegyezni a nevét.
Tanár: Krétáról beszélj nekem, te nagyokos. Krétáról!
Kovács: Kréta az van. És a Szigeti is tudja, mert ő tette oda, mert ő volt a hetes, mielőtt beteg lett. Tessék megnézni, ott van a kréta a tanár úr háta mögött

(Tanár hátrafordul, mérgesen felvesz egy krétadarabot és felmutatja.)

Tanár: Nekem ne erről a kis krétáról beszélj, Kovács, hanem a nagy Krétáról, a görögről!
Kovács: A görögről? Vagy úgy. Én beszélhetek a nagy krétáról meg a Görögről, de meg fog haragudni, mert megígértem, hogy nem beszélek róla. Szóval, a nagy kréta Görög Gabinál maradt, de ő megette és szörnyen belázasodott. Most az orvosi szobában hűtik.
Tanár: (törölgeti a homlokát) Megőrülök tőled. Vagy megmondod, mi veszi körül a szigetet vagy kapsz ezzel a pálcával egy körmöst, hogy megemlegeted!
Kovács: (nyakát behúzva) A szigetet, izé, a Szigetit körülveszi a Szabó, a Mészáros, a Balogh meg én. 
Tanár: (dühösen csapkod) Tenger veszi körül. Tenger! Érted? Na halljam, erről mit tudsz?
Kovács: (vakarja a fejét) Tenger? Hát persze. Jól tudja a tanár úr. A Szigetit tenger, izé, tenger sok krétapor veszi körül. Bárki megerősíti.
Tanár: (lemondóan) A Földközi fiam, a Földközi.
Kovács: És a padközi. A.padközi. Az a rész mindig tele van tenger sok krétaporral
Tanár: (legyint) Mondd Kovács fiam, mit tudsz te egyáltalán? Tudod-e hogy Krétára milyen sokan járnak?
Kovács: Tudom hát. Azok, járnak rá, akik gyűjtik, mert szenvedélyes krétagyűjtők.
Tanár: Kicsodák?
Kovács: Hát... például  a Szigeti meg a Görög. Rájárnak a krétára. Mindig a szertárból csenik el, aztán osztoznak rajta.
Tanár: (csóválja a fejét) Ó, te szegény analfabéta. Te még azt sem tudod, hogy létezik Kréta szigete!
Kovács: (tiltakozva) Már hogyne tudnám. Tudom én, csak a tanár úr nem tudja. Mert az nem a Kréta szigete, hanem a Szigeti krétája, amit a Görögtől kapott, és amit porrá törtek és azért van a pad-és földközi részen tenger, tenger sok krétapor. És ezt tessék jól megjegyezni, mert nem mondom el többször!
Tanár: (nem szól semmit, csak a fejéhez kap és beleroskad a székbe)



2015. február 22., vasárnap

Miklya Zsolt: Szuvenír



Nagyapám nagy mesélő volt. Nem telt el ünnep, hogy a fénypontján ne az ő történetei következtek volna. Élete történeteit mesélte, volt köztük néhány, amit vagy százszor is hallottam, mégsem untam meg. Éreztem, hogy valahol ebből vagyok én is, a hallott történetből. Mostanában azon kapom magam, hogy én is ilyen mesélő lettem. Időnként elmondok egy-egy történetet az életemből, mert fontos. Úgy érzem, többet mond, mint ami valójában megtörtént, és többeknek szól, akár az asztal körül ülők hallgatják, akár az internetre kapcsolódók olvassák. Mert ebből vagyunk, ezekből a történetekből. S mintha az életünk nagy vizsgájára készülnénk, úgy mondjuk fel időnként a történetekbe csomagolt tananyagot.
Közel húsz éve történt, amikor hitoktató szakon államvizsgáztam a főiskolán. Az államvizsga négy éves főiskolai tanulmányaim záróvizsgája volt. Ünnepélyes keretek között, egy vizsgabizottság előtt kellett számot adnunk a megszerzett tudásról. A vizsgázó leült egy székre a vizsgáztatók elé, középen ült a vizsgabiztos, egyházunk jeles személyisége. A terem hátsó részén két asztalnál készültek a következő felelők, miután kihúzták a vizsgatételt. Itt ültem éppen, és bőszen vázlatoltam, miközben hallottam a felelőt. Egyszer csak megütötte egy kifejezés a fülem. Szuvenír Isten. A fiatalember „szuvenírt” mondott szuverén helyett. Mindenki egyszerre kapta fel a fejét: a felkészítő tanárok, a vizsgabiztos, a vizsgára készülők. Találkozott a tekintetünk: Jól hallottam? – kérdeztük egymástól némán. Meghökkentünk, ezért nem pukkant ki belőlünk azonnal a nevetés. Ezért nem szólt közbe a vizsgabiztos sem. A fiatalember pedig mit sem vett észre ebből, lelkesen beszélt tovább Istenről, aki felséges, aki hatalmas, aki emberi ész és akarat által nem korlátozható. Később sem pukkant ki a nevetés. A vizsgabiztos is hagyta, hadd beszéljen. Hisz nem a szavakon múlik. Isten nem zárható be a mi fogalmainkba. A „szuvenír Isten” képzete pedig sokáig ott lebegett a fejünk felett.
Azóta sokszor eszembe jutott ez a történet. Többször el is meséltem. A közel húsz év elég sok rétegét megmutatta már a „szuvenír Istennek”.


Ajándék csepp

A „szuvenír Isten”, nézd,
egy üvegcseppből készül:
mézsűrűségű, amíg
a kemencében fortyog,
fúvócső végén izzik,
az üvegfúvó mester
gömb égitestet forgat,
egy perc az univerzum,
utána megszilárdul,
de addig bármi formát
felvehet, ami élő,
lehet hattyú, szelindek,
rózsa, aranyhal, mackó,
lehet éjjeli lepke,
vagy nappali ökörszem,
lehet áttetsző, égkék,
színjátszó, haragos zöld,
lehet talpas, fületlen
vagy ívelt fülű serleg,
egyszer tele bánattal,
máskor életörömmel.



2015. február 18., szerda

Majoros Emma: A folyosón


Majoros Emma írását Vajda Nóra ("rém")álmodta képbe


Nyikorog a vaskilincs, teljes testsúlyommal ránehezedek az óriási ajtóra. Lassan és óvatosan csukom be magam után, mégis becsapódik, én meg ijedtemben felugrok. Bakancsom talpa hangosan koppan a kövön, a koppanás visszhangzik az üres folyosón. Biccentek a portásnak, aki jól ismer, hiszen én vagyok „az egyetlen diák, aki őszintén mosolyog, amikor belép az iskolába”. Méghozzá hétfőn, korán reggel, amikor nulladik órára jön. Ilyenkor még kihalt az iskola, ha van is bent pár felsőbb éves, ők az emeleten vannak, az én szekrényem meg az alagsorban. A nulladik óra mindig csendes. De amikor vége, és jövök kifelé a teremből, már nehezebb. Mindenki az első órára készül, a hétvége után újra találkoznak a legjobb barátok, barátnők. Mintha sok év után először látnák egymást.

És akkor elkezdődik a horror. Elkezdődik… a NAP.

Végigsétálok a folyosón, a könyveimet szorosan a mellemhez szorítva. Csak éljem túl a szekrényemig. Hárman rálépnek a lábamra, ketten beleütköznek a vállamba. Természetesen jönnek a barátaim, nekik kedvesen köszönök, megölelem, megpuszilom őket. 

Aztán jön a buta szőke évfolyamtársam, akit mindenki utál, de nem mondja senki a szemébe, ezért mindenki csak nyalizik neki. 
Jön a szép lány, akit mindenki csak a lábai miatt szeret, 
jön a beképzelt lány, 
az okos lány, 
a csúnya lány, 
a barátságos lány, 
a stréber lány, 
a nyalizós lány, 
a szarkeverő lány, 
a pletykafészek, 
a lány aki elhiszi magáról, 
a kiskedvenc lány, 
a maximalista lány, 
a népszerű fiú, 
a szépfiú, 
a magas fiú, 
a kedves fiú, 
az a fiú, akiről senki sem tudja, hogy szerezte a gyönyörű barátnőjét, 
a stréber fiú, 
az okos fiú, 
a sci-fi fiú, 
az a fiú, aki körül zsongnak a lányok, 
az a fiú, aki nagyon elhiszi magáról, 
és végül, de nem utolsó sorban: én. 

Az iskolai folyosó olyan, mint egy jó thriller. Sosem lehet tudni, ki fog meghalni, és azt sem, hogy miért. E falak között a következő a törvény: a legnépszerűbbet követjük, hogy túléljük. Ha az egyiket leteperjük, biztos, hogy legalább nála jobbak leszünk, és az már valami. Általában én vagyok az, akit letepernek. De nem panaszkodom, mert azért sok barátom is van. 

Van a felszínes barátnőm, 
az igaz barátnőm, 
az igaz barátom, 
azok a barátaim akik együtt vannak (és hozzám járnak párterápiára), 
a megbízhatatlan barátnőm, 
az ideiglenes barátnőm, 
a jópofa barátom, 
az a barátom, akivel minden baromságot csinálok, 
az a barátom, akiről igazából semmit nem tudok, de azért is nagyon jóban vagyunk, 
az a barátom, akitől mindig mindent kölcsön kérhetek, 
a fangirl barátnőm, 
és… én. 
Én nem tudom melyik barátnő vagyok, lehet, hogy nem is akarom tudni. 

Az iskola egy dzsungel. Egy csatatér, egy verseny, egy túlélőtábor, egy labirintus. Minden nap minden ellenségeddel, barátoddal, hangulatoddal, érzelmeddel találkozol. Minden reggel fel kell venned a maszkot, azt a maszkot, amit ha leveszel, eltipor a csorda. Mert amint meglátnak valamit a valódi énedből, azonnal kihasználják. Nehogy jobb legyél náluk. De ha rajtad van a maszk és óvatos vagy, talán ellehetsz a barátaiddal.

Végül is annyira nem rossz a suli, csak tudni kell vele bánni.



2015. február 15., vasárnap

Németh Eszter: Legendás feleletek gondozása


(féltve őrzött eredeti dokumentáció a szerző saját archivumából)




Tasnádi Emesét, a városi legendák szakavatott ismerőjét nevezték ki február hónaptól az Író Cimborák által működtetett Képzelettágítóban, a Legendás feleletek gondozása tantárgy oktatói posztjára. A házi dolgozat feladat-meghatározásának megfelelően, szűkítem a képzeletem határait, kizárólag a múltbéli legendás feleleteim tényszerű felsorolására koncentrálva.

(Vigyázat, csalok, csak a klaviatúrát figyeljétek!)

Csak legendás feleleteim voltak.

1.       Az első, amikor a családi legendárium szerint három évesen a bilin ülve a bosszantó „Mi leszel, ha nagy leszel?“ kérdésre flegmán közöltem, hogy tanár. (És lőn.)

2.       Érettségi, magyartanár, utáltuk egymást. Ha jól emlékszem, a Bánk bánt húztam. Nem is a tétel a lényeg, hanem az, hogy levegővétel nélkül mondtam végig a feleletet, a hátam mögött a másik két felkészülő szétpuskázta magát, mert minden tanár azt nézte, hogy veszek revánsot négyévnyi sérelemért.

3.      Főiskola 1: Fűzfa Balázs tanár úrnál, a szemeszter alatti legjobb teljesítményekért jutalmul képeslapot kaptunk: újra húzhat, választhat stb. feliratokkal. Nem igazán éltünk vele, aki megkapta, az volt annyira Fűzfa-fan, hogy készült. Egy alkalommal Kölcseyt húztam, de annyira Berzsenyit akartam, hogy végig az utóbbiról beszéltem, de a helyes, Kölcseyre vonatkozó adatokkal, versekkel. Miután egzaktul megindokoltam a zavarodottságom, megkaptam a jelesem, rögvest kettőt.

4.        Fősiskola 2: utolsó év, utolsó felelet államvizsga előtt. A 20. század második felének magyar irodalma, jegyzetet bevinni ér, alkotót választani szabad, sőt kötelező. Beballagok, tömött mappa.
- Kit választ?
- Ottlikot.
- Melyik művét szeretné?
- Mindegy – vonom meg a vállam.
- Buda?
- Rendben.
Előttem a papír, szórakozottan firkálok rá, hallgatom az előttem felelőt. Mappa valahol az asztalon kallódik, kinyitatlanul. Sorra kerülök, Bokányi Péter tanár úr két perc után belekérdez. Beszélgetni kezdünk, öt perc után beír valamit az indexembe, s további fél órán keresztül beszélünk Ottlikról, Budáról. Minden megvan. A jeles is.

5.     Egyetem. Szintagmatan. Az előttem felelő nyökög. Hármas. Én is nyökögök, bár kevésbé. Utálom a szintagmatant. M-né a csíkos zoknim nézi, egyre jobban dülledő szemekkel. Tényleg nem illik a Pippi-külső a vizsgára. Olyan jó vagyok, hogy visszatapsol. Végül rektori engedéllyel, az UV időszak után abszolváljuk a nem csíkos zoknis sorstársakkal a vizsgát. Utálom a szintagmatant. És már a csíkos zoknikat is. (Pippit nem.)

6.       Egyetem.  Szigorlat. Reformkor. Mantra: „Úristen, mi lesz, ha nem Arany Jánost húzom? Úristen, mi lesz, ha Arany Jánost húzom?“ Strapabíró kőlapok. Eszembe jut, hogy JA és Radnóti is ezt koptatta. Ők tuti nem izgultak, gondolom. Persze kihúzom Arany Jánost, kívülről fújom Sz.M.-nak Arany egész balladaköltészetét. Aztán valahogy előkerül Vojtina. Megnémulok. Csuka a parton. Kihúztam Arany Jánost. Mégis.


Képzeletem határtalan, de ez itt a csupasz valóság.
Csak legendás feleleteim voltak. Gondozom őket szorgalmasan. 

2015. február 12., csütörtök

Hétvári Andrea: Fohász a jó jegyekhez (Walther von der „Ó, jaj”-a után szabadon)



Baracsi Gabriella illusztrációja



Ó, bárcsak jönnétek mind,
mért tűntetek el már
az ellenőrzőinkből,
hisz messze még a nyár!

Az áhított szabadság
hiányzott biztosan,
és repülőre ültek
köztetek jó sokan.

Talán az olasz tenger
s a Maldív-szigetek
hívott el tőlünk gyorsan,
hogy ott repüljetek

a pálmafák, a tenger
felett, s a déli szél
borzolja frizurátok
(de versem mit beszél?!...)

Hozzád szólok először,
te büszke, szép ötös,
nélküled minden óra
és út igen rögös.

A digitális napló
is búsul nélküled,
oly csodálatos voltál
az orrod s két füled

helyett a magas rangod
volt igazán vonzó,
és nem pótolhat semmi
ragasztó, sem olló…

Dicshimnuszokat zengnék,
(ha tudnék dicsül én)      
hogy nincs nálad csodásabb
emitt a földtekén.

A négyes is jó volna,
– ha már nincsen ötös –
bár némileg pórias
és kevésbé dögös,

de éppen megfelel még,
hogy a fránya tanár
ne kanászodjon úgy el,
és ne piszkáljon már.

Ti görbülők és szálkák,
felejtsetek ma el,
a kérvényeitekre
ma senki sem felel.

Most visszatérve rátok,
négyes és jó ötös,
úgy hiányoztok innen,
mint pókerből a flös,

mint alsóból a madzag
(és szép Mona Lisa
a múzeum faláról)
bizony ám, úgy biz’a!...



2015. február 10., kedd

Irány az iskola! Így felelünk mi!


Szabó Amanda Teréz rajza
(a 2013-as "Kinek a bőrébe bújnál?" gyerek rajzpályázatunk pályaműve)


Emlékeztek a múlt heti nagy dolgozatra? És Andris töri feleletére? Mennyit nevettetek, amikor azt mondta "Dugovics Titusz hátsóját a falnak támasztotta és azon felmászott". És ott vannak a fantasztikus, jobbnál jobb dolgozatok:

- Petőfi egy szegény cselédlány és a magyar nép fia.
- Petőfi úgy rohant a csatába, hogy jobb kezében a vers, a bal kezében pedig a kard volt.
- Zrínyi Miklóst a bécsi kamara által feltüzelt vadkan ölte meg.
- Leonardo da Vinci két olasz földbirtokos volt a középkorban.
- A főn egy híres lengyel ruha márka.

És még sorolhatnám tovább, de már most kilukadt a hasam a nevetéstől. 

Most voltak az egyetemeken a vizsgaidőszakok, az általános iskolában a középiskolai felvételik és a félév zárás előtti nagy hajrá. Ezen a héten már javában jönnek a második félévi témazárók. Itt az ideje lazítanunk egy kicsit, és könnyedén szemlélni az iskolai izzasztó helyzeteket. Tartsatok velünk ebben a hónapban is, amikor is alámerülünk az iskolák bugyraiban!

Hangolónak itt van mindjárt egy vers Békés Mártától, akinél jobban talán senki nem ismeri az iskolásokat.

Rajta hát! Irány az iskola! 
Így felelünk mi!

Tasnádi Emese
a hónap szerkesztője



Békés Márta: Imbolygó iskola

Hol volt, hol nem volt,
volt egyszer egy iskola.
Nem forgott az se lúdlábon,
se kacsalábon.
Hiszen éppen az volt a baj,
hogy nem is nagyon forgott.
– Erre, nem arra! –  mondták emerről.
– Arra, nem erre! – mondták amarról.
De az iskola bizony nem mozdult semerre.
– Merjed, merjed! – mondták az Emerrék.
– Marjad, marjad! – mondták az Amarrák.
Az iskola kicsit szédült ugyan,
de tartotta magát.
– Ha nem mered, csak marad a semmibe!
– Ha nem marod, csak mered a semmibe!
De az iskola nem mert, mert nem mart.
És nem mart, mert nem mert.
Billegett ugyan erre,
támolygott ugyan arra,
de maradt a helyén meredten.
Szédült már mindenki
az igazgatótól a portásig,
féltek, kipotyognak.
A tanulók nem bánták,
jobb ez mint a vidámpark!
Csak a tanárok sopánkodtak:
– Jó, jó, de merre az arra?
A szülők csak sápítoztak:
– Álljon az iskola végre a sarkára!
– Na, ez nekem meredek!
Inkább mégse maradok!
– így döntött az iskola egy nap.
És megrázta magát.
Imbolyogva ugyan,
de mégiscsak elindult.
Erre is, meg arra is.
Semerre, s amarra se.
Bottal üthették a hült helyét.
Aki kiváncsi és
mégis forró nyomon keresi,
megtalálhatja
UGYANOTT!

2015. február 8., vasárnap

Ismeretlen Szerző: Levél Hamupipőkének

Kedves Hamupipőke!

A minap láttam a tévében, hogy kis kegyed kénytelen a legalantasabb házimunkák elvégzésére. Erről eszembe jutottak gyerekkori szenvedéseim, mikor anyukám kérésére a csempe közti fugát kellet saját fogkefémmel tisztítanom. Sajnos nekem semmilyen varázslat nem jutott osztályrészemül. Nem voltak háziállataim, sem galambalakú segítőtársaim. Úgy hallottam, hogy a Wi-Fi jelek megzavarásával Ön sem tudott üzenni a végtelenbe, így magára maradt. Ekkor eldöntöttem, hogy szeretném megkönnyíteni hétköznapjait.
Többszöri sikertelen felkeresés után, (hétfőn az almafa tetején kerestem, kedden mintha a háztetőn ugrált volna, de szerdán még a galambházba is bekukkantottam) ezúton szeretném figyelmébe ajánlani kereskedőházunk legújabb és legkorszerűbb készülékét: a Szív 2000-et. Ez a legmodernebb technológiával készült porszívó hiperérzékeny, mikroszemcsés, űrkutatásokban is használt szűrőberendezésének köszönhetően a lencsétől kezdve, egészen a búzaszemekig 0 százalékos hibaaránnyal képes szétválasztani a részecskéket. Szupergyors turbináját elektrosztatikus érzékelőinek köszönhetően még a hamu sem dugíthatja el. Ráadásul, amennyiben most megrendeli, kap mellé egy csillagközi anyagból készült, mindent oldó tisztítószert. Ezzel akár mostohanővérei haját is bekenheti, hogy másnapra eltűnjenek.
Ez egy minden negyvenedik szökőévenként visszatérő ajánlat. Remélem nem hagyja ki, és nem hagyja többé, hogy mostohatestvérei cselédként kezeljék. Tehát még egyszer összefoglalva: a szuperporszívó és a tisztítószer segítségével még a legmakacsabb házimunka is hamar és könnyedén elvégezhető. Este elmehet moziba, vagy akár bálba is, ha szeretne.

Port Szivonovics, az Ön személyes házalóügynöke


2015. február 1., vasárnap

Kalas Zsuzsa: Kedves Legkisebb Királyfi!

Kedves Legkisebb Királyfi!


  Őszintén sajnálom, de kénytelen vagyok ezúton kapcsolatba lépni Veled! Már azt sem bánom, ha mások is fültanúi lesznek szemrehányásaimnak, hiszen már idestova kétszáz éve hasztalan várok rád s leveleim bontatlan érkeznek vissza ide az erdő közepébe a fa odvába.
 Nem sajnáltam, mikor kitoloncoltak a palotából és magam dobtam le selyem ruhámat, miután a Grimm fivérek utasításainak megfelelően - akiknek szavahihetőségében mélységesen csalódtam - összevesztem királyi atyámmal.