2014. május 17., szombat

Wichy Gomez – Tóth Ágnes: A lány és a kalap



 A városka kihalt volt és csendesen bóbiskolt a déli órákban. Csak egy hosszú, fekete hajú lány álldogált a kalapos üzlet előtt, és sóvárogva nézte a kirakatban azt a különös kalapot, amit nap mint nap megcsodált. Ez a kalap különb volt az összes többinél, mert nem virágok, tollak és szalagok díszítették, hanem egy város makettje, amit egy fa rozsdavörös lombja árnyékolt be.
Alejandra, mert így hívták a szép leányt, mindig heves szívdobogást kapott, ahányszor csak megpillantotta a kalapon lévő városkát. Úgy érezte, hogy már látta valahol. Szinte érezte a házakból áradó ételek szagát, a lekaszált fű, a citrom és olajfák illatát, simogatta arcát a szélmalom forgó lapátjainak a szele  és hallotta a toronyból áradó szívmelengető harangszót, ami könnyeket csalt a szemébe. Egyszer pedig, amikor sokáig bámulta az egyik  ház ablakát, mintha az apja arcát látta volna egy pillanatra. De hát hogy lehet ez, hiszen neki nincsenek szülei, ő talált gyerek. A jószívű Maria asszony nevelte fel, aki egy reggel a kertjében bukkant rá: egy narancsfa alatt ült, keservesen sírt és nem tudta, hogyan került oda. Maria asszony szerint három éves lehetett. Hetekig nem beszélt.  A nyakában aranyláncocska volt medállal, abba volt bevésve az Alejandra név, arról nevezték el. Sajnos már a nevelőanyja sem él.
– Istenem – sóhajtotta –, csak ne lenne olyan drága ez a kalap. Legalább egy évi keresetembe kerül – suttogta éppen, amikor mellé lépett egy fehér szakállas úr. – Már régóta figyellek, leányom. Ugye nagyon szeretnéd megvenni ezt a kalapot?
Wichy Gomez, spanyol művész alkotása
– Igen, uram, de nincs rá pénzem.
– Akkor én megveszem neked – mondta kedvesen az ember.
– Nem fogadhatom el, mert szegény vagyok, nem tudnám visszafizetni a pénzt.
– Nem is kell – mondta az öreg, és bevezette a lányt boltba.

Az eladó bevette a kirakatból a kalapot, és a lány fejére tette. A lány a tükör elé lépett.
– Mintha csak nekem tervezték volna! – kiáltott fel, – és nem győzött gyönyörködni magában.
– Nahát – örvendezett a boltos –, ezt a kalapot már sokan felpróbálták, de eddig még senkinek nem illett a fejére. Az egyiknek kicsi volt, a másiknak nagy, a harmadiknak súlyos, a negyediket szúrta és így tovább.
Amikor kiléptek az üzletből, a szakállas öregúr kivett a zsebéből egy nagy ezüst kulcsot, a lány kezébe nyomta, és így szólt:
– Pár napja álmot láttam. Egy galamb szállt az ablakpárkányomra, és a csőréből egy selyem erszényt ejtett a muskátlis cserepembe. – Jól figyelj, ember – mondta asszonyi hangon. – Ebben a kis zacskóban találsz két aranypénzt és egy ezüst kulcsot.  Ezeket vedd magadhoz, menj pontosan két órára a belvárosba, a főtér sarkán egy kalapos üzlet áll. A kirakatban van egy kalap, amin egy városka makettje díszeleg. Azelőtt a kirakat előtt minden nap, pontosan délután két órakor megáll egy hosszú, fekete hajú lány, és sóvárogva nézi a kalapot. Arra kérlek, vedd meg neki az aranypénzen azt a kalapot, majd add át az ezüst kulcsot a lánynak és kérd meg, találja meg a templomkaput, aminek a kulcs zárjába illik, nyissa ki azt a kaput, menjen fel a toronyba, és húzza meg háromszor a harangot. Ha mindezt megteszed, akkor egy éven át, minden héten egy aranypénzt fogsz találni a cserépben, mondta végül az álombeli galamb. Reggel csodálkozva láttam, hogy a muskátlis cserépben egy selyem zacskó van két aranypénzzel és az ezüst kulccsal. Megtettem, amire a galamb kért. Most rajtad a sor. Járj szerencsével – mondta az öreg,  és elballagott. 
A lány meghökkenve álldogált még egy darabig, zsebre tette a kulcsot, és kisétált a város szélére a folyóhoz. Leült a partján, hogy elgondolkodjon a történeten, és élvezze a madarak csicsergését, a nap melegét, a csillogó víztükröt. Meg-megérintette a kalapot a fején, és boldogság járta át.
Hirtelen szél kerekedett, lekapta a kalapot a fejéről és sodorni kezdte. Alejandra felugrott és a kalap után vetette magát, de az egyre csak gurult, repült, mind távolabb és távolabb ért, míg végül elmaradt mögötte a város. A lány ismeretlen vidéken találta magát, ahol egy óriási, vörös lombú fa meredezett az ég felé,  a szél  egyenesen a fa tetejére repítette a kalapot. A lány mászni kezdett a fára a kalap után. Csak mászott, mászott, lehorzsolta a karját, sebes lett a tenyere, a lába, de nem állt meg. Aztán egyszerre észrevette, hogy már nem is ágak, hanem egy rét van a talpa alatt, és lekaszált fű, citrom- és olajfa illatát érezte. A távoli dombon egy városka házai látszottak. A lány szíve nagyot dobbant. Ivott a patakból, és sietve indult a házak felé, nemsokára oda is ért a város kapujába. Elcsodálkozott, mert a domb az ő kalapjának mása volt, a kalapon magasodó város pedig a díszének utánzata. A városban ősz volt. A fákon rozsdás levelek suttogtak. A levelek alatt házak bóbiskoltak. A házakban csend, ablakszemeikben homály ült.
Alejandra benyitott az egyik épületbe, majd a másikba, a harmadikba, és megdöbbenve látta, hogy az emberek viasz bábukká válva, mozdulatlanul merednek maguk elé. Az egyik állva, a másik ülve, a harmadik épp az asztalnál vagy az ágyban.
Valami gonosz varázslat történt itt, gondolta és ijedten szaladt a templom felé, hogy imádkozzon, és Isten segítségét kérje. Igen ám, de a templom kapuja zárva volt. Hiába rángatta a kilincset, nem nyílt az ajtó. Eszébe jutott az öregúr és a nagy ezüst kulcs, amit tőle kapott. Elővette a zsebéből a kulcsot, és beillesztette a zárba, mely nagyot csikordult, és abban a pillanatban kitárult a kapu. A lány megragadta a harangkötelet, háromszor meghúzta a harangot, ami először halkan, majd nagy erővel zendült meg, és olyan csodálatos hangot röpített a légbe, hogy a lány sírva fakadt, ebben a pillanatban a galambok kirepültek az ablakon, a viaszemberek pedig életre keltek. A szélmalom lapátjai újra forogni kezdtek. Az emberek a templom köré gyűltek, és felintegettek neki. Alejandra leszaladt az utcára és megállt előttük. A tömegből kilépett egy idős férfi, és odament a lányhoz.
– A kormányzó vagyok és köszönetemet fejezem ki, amiért megmentetted a várost az átoktól. 
– Mi történt itt, ki tette ezt veletek? – kérdezte Alejandra. – Városunknak, amint magad is láthattad a toronyból, kristályforrásai, zöld legelői, narancsligetei, folyói, kéklő tengere, hegyei vannak. Polgárai egykor szorgosak, becsületesek, istenfélő emberek voltak. Békében, bőségben és szeretetben éltek, noha körülöttük háborúk dúltak és ember embernek ellensége volt. A gonosz megirigyelte e békességet és vitéznek álcázva magát eljött ide. Telebeszélte az emberek fejét gonosz dolgokkal. Képes volt egyetlen tekintetével megölni az emberek szívében a jóságot. Kapzsiságot, gyűlöletet, lázadást szított bennük. Ezt látva, felmentem a toronyba és megkondítottam háromszor a harangot, aminek csodálatos erejű hangját hallva megbékéltek az emberek. Ekkor a gonosz mérgében elrabolta a kislányomat és utasított, hogy támadjam meg seregünkkel a szomszéd országot és annak kincseit szerezzük meg, különben nem látom viszont a gyermekem. De én megtagadtam az engedelmességet. Arra gondoltam, majd megint megkondítom a harangot, és minden rendbe jön. Csakhogy a gonosz vitéz a templomkaput bezárta, a kulcsot ezer mérföldre hajította, a gyermekemet pedig egy léggömb kosarában szélnek eresztette. Sírtam, könyörögtem, de hiába. Ekkor elhatároztam, hogy saját kezűleg végezek a gonosszal. Tudtam, pontosan a szíve közepét kell átszúrnom, hogy elpusztuljon. Kihallgatásért esedeztem hát a vitézhez, mikor kegyesen fogadott, szíven szúrtam. Amikor összeroskadt, utolsó szavaival megátkozta a városom. Átkát pedig csak a harang háromszoros megkondítása oldhatta fel.
Ahogy a vitéz kilehelte gonosz lelkét, köd ült a házakra, hamarosan viaszszoborrá vált minden élőlény. 
– Ez a mi történetünk – mondta a kormányzó, de nem tudta levenni a szemét a lány nyakában függő aranyláncról. – Kérlek, engedd, hogy megnézzem a medálodat, mert nagyon ismerősnek tűnik. Az én gyönyörű kislányomnak, Alejandrának, akit elrabolt a gonosz, ugyanilyen láncocskája volt. Tőlem kapta a harmadik születésnapjára, és a medálba bele volt vésve a neve. Istenem, már tizenöt éve nem láttam őt. Az édesanyja bele is pusztult a bánatba.
– Én is Alejandra vagyok, és a medálomba is ez a név van bevésve – mondta csodálkozva a lány. – Egy asszony talált rám a kertjében tizenöt éve, és ő nevelt fel.
– Gyermekem! – kiáltotta a kormányzó, és sírva ölelte magához a lányt.
Az emberek nagy mulatságot csaptak örömükben. Ettek, ittak, énekeltek, táncoltak. Aztán élték tovább mindennapi életüket békességben, tudva, hogy történjék bármi, a harangszó mindig elűzi majd a rosszat.
S hogy mi lett a lánnyal?
Ő éppen itt ül az íróasztalnál, fején egy csodás kalappal, és ezt a történetet írja nektek.

12 megjegyzés:

  1. Ágica! Ismét elbűvöltél !

    VálaszTörlés
  2. Igazán csodás mese Tóthágis stílusban, jól szórakoztam!

    VálaszTörlés
  3. Köszönöm és örülök, hogy tetszik.

    VálaszTörlés
  4. "Olyan jó néha angyalt lesni, s angyalt lesve a csillagok közt Isten szekerét megkeresni. Ünneplőben elébe menni, mesék tavában megferedni s a mesék tavában elmerülve ezt a világot szebbé tenni."

    Wass Albert,,,,, szép mese, köszönöm

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is köszönöm az idézetet és hozzászólást.

      Törlés
  5. Ágikám!
    Nagyon jó a mese. Gratulálok!

    VálaszTörlés
  6. Ágicám!
    Ezzel a mesével kapcsolatosan már egyszer írtam neked véleményt . A fordulatos meseszövés nagyon elbűvölt. A mese alakjai elbűvölőek. Akár igaz történet is lehetne. Szerintem nem tótágis stílus, csak a fantázia gazdagsága utal arra, hogy Te írtad. Már amikor először elolvastam, akkor is magával ragadott. Másodszor még inkább, és arra gondoltam, hogy egy jó dramaturg micsoda színdarabot alkothatna belőle. Nem akarsz a saját dramaturgod lenni? Puszillak:Icu

    VálaszTörlés