Oldalak

2014. március 31., hétfő

Mészöly Ágnes: Ballada a legmenőbb hajókhoz

Lakatos István zseniális. A rajza is.
Mészöly Ágnes: Ballada a legmenőbb hajókhoz

Egy más, távoli galaxisban messze rég
szakadt teherhajó falta  a fényéveket.
Csempészárut hordott, vagy Luke-ot s mesterét,
s simán repült másfél fénysebesség felett.
Megbütykölte Solo, a pimasz pilóta
(nála vagányabbat nem találsz azóta),
ha szétesett volna, Csubakka összerakta
A harcot a Császár ellen fel nem adta.
Sötét az űr, hideg és valszeg végtelen
Mint mazsolák kuglófban, itt-ott galaxisok
Repülj a háborúba, Millenium Falcon,
egy homokszemnyi bolygón kikötőd várni fog.

Az univerzum nagy. Sőt, marha nagy.
S te egyszerre csak egy helyen lehetsz.
Ám ha az Arany Szív fedélzetére kapsz
egy stoppot, jobb, ha elfelejted ezt.
Ezt az űrhajót a lehetetlen hajtja,
bármit tapasztalsz hát, ne csodálkozz rajta,
Zaphod, a kétfejű és Marvin, mint személyzet,
fogd  a törölköződ, s ne pánikolj, kérlek.
Sötét az űr, hideg és valszeg végtelen
Mazsolák kuglófban, itt-ott galaxisok
keress, Arany Szív, egy bulit  a téridőben
a világmegmentés holnap is várni fog.

Ez belül nagyobb! Szól, ki belép az ajtón,
s egy ütött-kopott fülkebelső helyett
furcsa termet talál, egy új dimenziót,
mely úgy repül erre-arra az idő felett
mint nyári rét egén vadászó sasmadár.
Az időkonzol mellett ő, a Doktor áll.
Egész univerzum, kék rendőrdobozban,
múlt vagy jövő, pár mozdulat, és ott van.
Sötét az űr, hideg és valszeg végtelen
Mazsolák kuglófban, itt-ott galaxisok
pörögj csak, TARDIS,  pörögj a téridőben
bármerre mész, pár dhalek várni fog.

Mindent elveszthetsz, az ég megmarad mindig.
lehet kíméletlen, rideg  a nagyvilág,
kell egy hely, amit otthonnak nevezhetsz, míg
van üzemanyag, és néhány jóbarát.
Ezt az űrhajót hit és szeretet hajtja,
bár Kaylee azért  a szemét rajta tartja
a gépeken. Mert repülni, menni kell.
Mert mindig kell egy munka. Nem állhat meg a Jel.
Sötét az űr, hideg és valszeg végtelen
mazsolák kuglófban, itt-ott galaxisok
Suhanj, Serenity, falevél  téridőben
a megnyugvás völgye mindig várni fog.

Ajánlás:
Vándorok, pilóták, gépészek, kapitányok,
és fürdőköpenyben fázó stopposok,
ti, ki a minden időt és helyet bejártok,
kiknek az Androméda csupán pár sarok,
tudjátok, hideg az űr és végtelen,
mazsolák kuglófban, nyeszlett galaxisok,
soha nem találtok jobbat  a téridőben
ócskavas vagy zsír új, a hajó várni fog.

2014. március 30., vasárnap

Bertóti Johanna: Utazás

Ábrai Barnabás (http://abraibarnabas.deviantart.com/) animációja


Bertóti Johanna: Utazás



szaladnak a szőlődombok

szedik a lábuk a szénakazlak

kocognak a kuckók

futnak a fenyők

nyargalnak a nyárfák

rohannak a rétek

loholnak a ligetek

trappolnak a tölgyek

vágtatnak a városok

elviharzanak az erdők



mi pedig egy helyben állunk,

sosem érkezünk már meg!

Ez is, csak ez nem forog...

Miklya Luzsányi Mónika: Az örökké termő fa

Bódi Kati illusztrációja
Miklya Luzsányi Mónika



Az Örökké Termő Fa

– Hát, én világnak megyek! – mondta elkeseredetten a királyfi, és felpattant aranyszőrű paripájára. A paripa tényleg aranyszínben pompázott. Valamikor. Most viszont itt-ott már hámlott róla a festék. A kerekei is nyaklottak egy kicsit. Mind a három három irányba akart gurulni egyszerre. De egy királyfinak ez nem jelentett akadályt, ha világnak akart menni. Mert a paripa valójában egy háromkerekű kisbicikli volt. A királyfi pedig Mátrai Macó, mind a három és fél évével.
Szóval a királyfi felpattant a háromkerekű paripájára, és elindult világnak. A világ persze nem lehetett a Mányoki utca felé. Ott az ovi volt, ahova a királyfi bátyját vitte minden reggel apa. És a Fő téren sem lehetett, mert ott állt apa boltja. Csak úgy hívták az emberek a faluban, hogy vasbolt. Pedig nem vasakat árult apa, hanem mindenféle gépeket. A nagy tölgyfa felé sem lehetett a világ, mert ott a tejes néni lakott, akinek bocijai voltak. A kisbolt irányába sem indulhatott a királyfi, és nagyiék felé sem. Arra sem lehetett a világ. Az Örökké Termő Fa meg főleg nem. Szilvafák, azok voltak végig a nagyiék utcáján, de egyik sem termett örökké. Elindult hát a királyfi a régi, poros kocsiúton, kifelé a faluból.
De még ki sem fordult az utcájukból, találkozott egy boszorkánnyal. A boszorkány persze fekete macska képében állta útját. Pontosabban feküdte, mert éppen a Végtelen Poros Úton nyújtózkodott álmosan.
– Hova mégy, királyfi? – kérdezte a boszorkány mézes-mázos hangon.
– Világnak! – vágta rá határozottan a királyfi.
– És miért mégy világnak?
– Hogy megtaláljam az Örökké Termő Fát – mondta, és nagyot nyelt éhségében. Jó, azért annyira nem volt éhes, de még egy banánt meg tudott volna enni uzsira. Csak éppen a testvére szemfülesebb volt, és lecsapott az utolsó darabra.
– Bi-bi-bi! Ez az enyém! – csúfolódott az idősebb királyfi, és hiába ordított a kis királyfi, a bátyja azon nyomban meg is ette az utolsó falatig. Az üvöltésre persze kijött a konyhába anya, és jól összeszidta mindkettőjüket. Másik banánt viszont nem adott.
– Az Örökké Termő Fa tövében építem fel a palotámat. És annyi gyümölcsöt eszek majd, amennyi csak belém fér! – húzta ki magát a királyfi.
– Értem – válaszolta a boszorkány. – De én éppen azért állok itt őrt, hogy ne engedjek senkit neki a világnak. Képzeld el, mi lenne, ha bárki csak úgy megtalálhatná az Örökké Termő Fát!
„Akkor jó irányba tartok!” – ragyogott fel a királyfi szeme.
– De ha tudod a varázsszót, akkor úgy elillanok az utadból, mintha sose láttál volna… – nézett rá furfangosan a boszorkány.
– A varázsszót? Hát hogyne tudnám: Sicc! – kiáltotta, és a macska úgy eliszkolt, hogy csak a por maradt utána.
„Az első próbával megvolnánk” – gondolta királyfi. – „Biztos mindjárt jön a második.”
Úgy is lett! De nem is akármilyen próba várt rá! Meg kellett másznia az Égig Érő Hegyet! A faluban persze csak Határdombnak nevezték, de a királyfi úgy érezte, hogy tényleg az égig ér. Legalábbis olyan hosszú időbe telt feltekerni rajta a süppedő poros úton a kisbiciklijével, mintha az eget ostromolta volna.
„Jöhet a harmadik próba!” – nézett szét az Égig Érő Hegy tetejéről lelkesen. Nem is kellett sokáig várakoznia, a távolban valami fényességre lett figyelmes. Olyan gyorsan közeledett, mint egy forgószél. Egy szempillantás alatt fent teremett az Égig Érő Hegy tetején. Nem is csoda, hiszen egy vasparipa volt. Metálfényben ragyogott minden porcikája, s olyan hatalmas volt, hogy a királyfi háromkerekű paripája elbújhatott mellette.
– Egyszer nekem is ilyen lesz! – szólt a királyfi, amikor a vasparipa megállt mellette.
– Kawasaki? – kérdezte az ősz öregember, aki a vasparipán ült. Hosszú haját copfba fogta hátul, a ruhája fényes volt és fekete, ezüst szegecsekkel kiverve.
„Biztos varázsló” – gondolta a királyfi, és a vasparipát nézte.– „Elég fura neve van a lovának. De azért szívesen felülnék rá.”
– A Kawasaki nem rossz, de ahhoz tényleg nőnöd kellene egy kicsit. A fél világot bejártam már vele, de lehet, hogy többet is – felelte a varázsló. – De mondd csak, te hova mész, öcskös? – kérdezte.
– Nem vagyok öcskös – húzta ki magát háromkerekű paripája nyergében a királyfi. – Királyfi vagyok, és világnak megyek!
– És ugyan miért?
– Hogy megkeressem az Örökké Termő Fát – válaszolta a királyfi. – Hogy annyi gyümölcsöt ehessek, amennyit csak akarok!
– Akkor jó helyen jársz! – válaszolta az ősz öregember. – Látod ott azt a hatalmas nagy szederfát? – mutatott a messze távolba. – No, annak annyi gyümölcse van, hogy életed végig ehetsz róla. El is viszlek oda, ha kiállod a próbát!
A királyfi szíve nagyot dobbant. Akkor ez azt jelenti, hogyha jól válaszol, ő is felülhet a táltos paripa nyergébe!
– Kiállom biz én! – válaszolta lelkesen, mert igazság szerint nem bánta, hogy végre célhoz ér. Hosszú volt az út az Égig Érő Hegy tetejéig. A háromkerekű paripát nem volt könnyű hajtani a poros úton. Az Örökké Termő Fa meg igen kicsinek látszott innen messziről. Este lesz, mire odaér, ha egyedül kell megtennie azt a hosszú utat. – És ha kiálltam, akkor elviszel? Felülhetek a Kava szakidra?
– Persze, de csak ha három kérdésre megfelelsz. Az első: Hogy hívnak? – kérdezte szigorúan az öregember.
– Mátrai Marcell, és három és fél éves vagyok – tette hozzá. De aztán gyorsan el is hallgatott, nehogy megharagudjon rá az ősz öregember. Mert még a végén nem viszi el a vasparipájával, hanem tekerhet a háromkerekűvel az Örökké Termő Fáig.
– Akkor lehet, hogy elég lesz két kérdés is – bólogatott az ősz öregember. –Te vagy a vasboltos Mátrai Misi fia?
– Én hát! – húzta ki magát a királyfi. És nem tette hozzá, hogy a kisebbik, mert az mégis csak ciki.
– Jól van, kiálltad a próbát. Gyere, szállj fel a Kawasakimra, és egy szempillantás alatt ott leszünk az Örökké Termő Fánál.
Úgy is lett. A táltos paripa felágaskodott, és a királyfi még egyet sem tudott gondolni, máris megérkeztek. De olyan csudafát még életében nem látott! Olyan hatalmas volt, mint egy felhőkarcoló. És a gyümölcse! Édes, mint a méz! Olyan jól belakmározott belőle, hogy a fárasztó út után hamarosan el is nyomta az álom. S lássatok csudát! Otthon, a saját ágyában ébredt fel!
– Most már biztos, hogy varázsló volt – gondolta a kis királyfi, ahogy eszébe jutott az ősz öregember. Az oldalára fordult, és aludt tovább. S még álmában is szájában érezte a szeder édes ízét, amihez hasonlót eddig nem evett soha.

2014. március 29., szombat

Tasnádi Emese: Az Autómosószörny

Szathmáry István könyvborítója


Tasnádi Emese:

Az Autómosószörny

Mondják, az autómosóban, a benzinkútnál lakik egy szörny. Egy Autómosószörny. Senki nem látta addig, amíg Kisjoci, akit Nagyjoci elvitt magával tankolni, észre nem vette. El is mondta gyorsan mindenkinek a benzinkúton: a benzinkutasnéninek, és a benzinkutasbácsinak, a szőke néninek, aki nem tudott tankolni, a kopasz bácsinak, aki segített tankolni a szőke néninek és elmondta még a rózsaszín masnis kiskutyának is, aki a szőke néni kezében volt és nagyon mérgesen ugatott a kopasz bácsira. A benzinkutasnéni mosolygott, a benzinkutasbácsi egy barackot nyomott a fejére, a szőke néni azt mondta: „jaj, ne már, egy szörny! aohh, micsoda hely!” A kopasz bácsi morrant egyet, hogy „ne ijesztgesd a hölgyet, öcsi!”, a kiskutya pedig nagyon mérgesen, és nagyon élesen azt vakkantotta: vauuujjjj!
Kisjoci végül úgy döntött, hogy nincs mese, magának kell kézbe vennie a dolgokat, felhúzta a gumicsizmáját, fejére húzta az uzsonnás zacskóját és felvette a méhecskés esőkabátját.
-          Hová mész Kisjoci? – kérdezte Nagyjoci, miközben ellenőrizte a légnyomást az autókerekekben.
-          Meglesem a szörnyet az autómosóban.
-          Jó, de vigyázz magadra, nehogy felfaljon!
-          Viszek magammal müzli szeletet, azt biztosan szereti, mert én nem szeretem, olyan szörnyen rossz az íze.
Ezzel el is indult az autómosóhoz. Az ajtóban megállt és óvatosan belesett. Nem volt bent senki, a földön pocsolyák, a falon pedig egy tábla. A túlsó oldalon ott volt maga az Autómosószörny, vizes szőre lógott, fején piros szöveg villogott: ALVÁZMOSÁS, SZÁRÍTÁS, MOST INGYEN VAX!
Kisjoci jó alaposan megnézte az Autómosószörnyet, hisz ez nem is olyan félelmetes, gondolta. Csak csendben sírdogál magában, lehet hallani, ahogy potyognak a könnyei. Aztán egyszer csak minden megváltozott: egy nagy fekete autó gurult be az autómosóba, pont a szörny hatalmas szája elé. Az Autómosószörny felborzolta a szőreit és hangos morgásba kezdett, a könnye patakokban folyt és szerteszéjjel, nagy sugarakban locsolta vele a nagy fekete autót. Valószínűleg valaki korábban lelocsolhatta egy pohár folyékony szappannal is, mert a fekete autó pillanatokon belül olyan habos lett, mint Kisjoci keze, amikor ráöntött egy fél flakon folyékony szappant.
És ekkor az Autómosószörny hatalmas szőrös szája egészében bekapta a fekete autót, Kisjoci ijedten takarta el kezével a szemét. Nagyon sajnálta a kocsit, mert pont olyan volt, mint Nagyjocié, egy fekete Opel Zafira.
-          Neeee! Ne bántsd őt! – kiáltotta a szörnynek, de az úgy tett, mintha nem hallotta volna meg.
-          Engedd el, hallod, mert megharagszom! – toppantott egy kicsit bátrabban Kisjoci és kilesett az ujjai között. Hiába, az Autómosószörny csak ki-be tologatta a szájában az autót, és úgy tett továbbra is, mintha süket lett volna.
-          Na, most már elég! Nesze, itt van egy müzli szelet, edd inkább ezt meg!
A szörny hirtelen megállt, abbahagyta a morgást és a sírást is, majd vékonyka hangon megszólalt:
-          Milyen müzli szelet?
-          Csokis.
-          Az jó, azt szeretem.
-          De csak akkor kapod meg, ha elengeded a nagy fekete autót.
-          Viheted. Nekem úgysem ízlett. Túl fekete. Különben is jobban szeretem a mazdákat.
-          Én is jobban szeretem, de azok drágák.
-          Hát, azokról nem is mondanék le egy müzli szeletért! Minimum egy kindertojást kellene adnod. – jegyezte meg ravaszkásan az Autómosószörny, mert úgy látta, hogy Kisjoci esőkabátjának a zsebe gyanúsan dudorodik.
Kisjoci hirtelen a zsebébe nyúlt, elindult kifelé az autómosóból, majd kissé hátrafordítva a fejét, könnyedén megrántotta a vállát és csak úgy odavetette:
-          Az nincs.

Miközben Nagyjoci és Kisjoci elmentek a benzinkútról, még látták, ahogy az autómosóhoz egy ezüst Mazda MX5-ös gurult be. És jól lehetett hallani azt is, ahogy az Autómosószörny morogni kezd, majd hangosan felzokog.
-          Pedig csak egy kindertojás kellett volna neki. – jegyezte meg csendesen Kisjoci, markában apró játékfigurát szorongatva.

Ayhan Gökhan: Szánkó

Madarász Gergely (www.madaraszgergely.hu) illusztrációja


Ayhan Gökhan

Szánkó

Ez a szánkó elvisz a nyár végéig,
a nyár habjai és a nyírfák habjai közé
szalad, megállítja az időt, visszaforgatja,
mint egy meghámozott narancsot a durva héjba,
kemény vasával felsérti a kánikula ballonjait,
s hull az égből a sok fehér szösz, mint a hó.

A szánkó elején Zita ül, mögötte
én döntöm el melyik nyárba megyünk vissza,
melyik hóhullás előtti csendbe,
amikor még beszélni se tudtunk,
s az ujjunkkal mutogattuk, hogy: „mennyire szeretlek!”