2013. november 2., szombat

Szőcs Henriette: Tollasbál


A meséhez Szántói Krisztián készített illusztrációkat


Egy holdvilágos éjszakán, amikor hangosan muzsikáltak a tücskök, Kuszkusz beosont Herceg szobájába. Kuszkusz, a fekete-fehér foltos perzsacica és Herceg már hét éve barátok voltak, a kisfiú szülei akkor vették a macskát, amikor megtudták, hamarosan kisbabájuk születik. A cica rángatni kezdte gazdája takaróját.
− Gyere velem a tollasbálba! – mondta Kuszkusz Hercegnek.
− Nem lehet, nekem ilyenkor már aludnom kellene, reggel korán kelek, megyek úszni. Olvastunk esti mesét, imádkoztam és lekapcsoltuk a lámpát. Ilyenkor jön az álomtündér. Mama mérges lenne! – rázta fejét szomorúan a kisfiú.
− Nem tudja meg. Nézd csak, Ferdinánd macit idefektetjük helyetted a párnára, ha Mama benéz, azt hiszi, régen alszol. Mi meg kimászunk az ablakon.
Kuszkusz közben ügyesen elrendezte Herceg takaróját. Messziről tényleg úgy nézett ki, mintha a kisfiú az ágyában szenderegne. Herceg megnyugodott, kiugrott a macskával az ablakon:
− Kalandra fel!
           A fiú Kuszkusz után loholt az utcán. Késő volt, még egy kocogó se jött szembe.
− Mi az a tollasbál? – kérdezte Herceg.
− Egy buli – válaszolta kurtán a macska.
− És hol tartják?
− A Dodóék melletti üres házban, mindig ott találkozunk a barátaimmal. Nagyon jó lesz, végre megismerkedhetsz velük.
Egy deszkarámpán felmásztak az épülő házba. Kuszkusz gyorsan cikázott a fél téglák, kiálló betonvasak és a törmelék között, Herceg a sötétben botladozott. Eszébe jutott, hogy a mamája megígértette vele, sohasem megy biciklizés közben az építkezésekre. Nem elég, hogy elszökött, most még ez is. Ha kiderül, minimum egy hét tévéelvonást kap majd büntetésül. A gondolatra kirázta a hideg.
Nem tudta tovább törni a fejét, hirtelen rengeteg állat vette körül. Először csak a szemük világított, később a kisfiú felismerte, macskák közé keveredett. Néhányan szépen fésültek voltak, nyakörvvel és névtáblával, mások büdösek és loncsosak, bundájuk néhol tépett.
− Ki ez? – kérdezte egy nagy, vörös kandúr.
Alfi, olvasta le a nyakában lógó kör alakú medáljáról a kisfiú.
− Herceg, a gazdám – válaszolta Kuszkusz.
− Minek hoztad ide? Megállapodtunk, hogy emberek nem jöhetnek – mondta dühösen a vörös, közben vicsorgott, rózsaszín ínye alól kilátszottak hegyes fogai. Herceg félt, most majd biztosan megharapja Kuszkuszt. Barátja azonban nem ijedt meg, felborzolta a szőrét, hirtelen olyan lett a farka, mint Mama pókhálózó mopja.


Kuszkusz bátran visszafeleselt a kandúrnak:
− Alfi, Herceg nem olyan, mint a többiek. Sohasem rúg belém, nem húzza meg a fülem, és vacsorakor finom falatokkal töm.
− Még hogy nem olyan, mint a többi! – ugrott melléjük egy félszemű cirmos. – Ilyen emberporontyok dobáltak meg kővel. Ember ő, nézd csak meg az ujjait! Hát micsoda karmok ezek?
A fiú rémülten kapta el a kezét.
− Anyukám reggel vágta le a körmömet – válaszolta Herceg megszeppenve. Arrébb húzódott, mert Mama mindig azt mondta, ne simogasson meg mindenféle kóbor állatot, lehet, hogy veszett, túl közel az erdő.
− A valódi köröm ilyen – eresztette ki karmait a félszemű.
Herceg még hátrébb lépett, nem szerette volna, ha a kandúr a bőrébe mélyeszti őket.
− Ne ijesztgesd! – mordult Kuszkusz a kóbor macskára. – Bulizzunk inkább!
Egy hófehér, hájas gombolyag lépett elő, szájában egérrel. Elengedte, mikor nekiindult, rálépett a farkára. Egyszer annyira lassan mozdult a kövér macska, hogy az egérnek majdnem sikerült elérnie Herceget. Végül Alfi kapta el a szökevényt. A kisfiú felkiáltott, undorodott a rágcsálóktól.
− Micsoda nyápic, még egy ilyen kis vakarcstól is fél!
− Dehogy gyáva! Tegnapelőtt lebirkózta a szomszéd Dávidot, pedig ő már másodikos. Nézzétek, micsoda izmai vannak az úszástól! – vágta rá Kuszkusz, közben megtapogatta gazdája bicepszét.
− Bizonyítsa be, hogy bátor, akkor bevesszük a csapatba – mondta a vörös kandúr. – Gyere utánunk! – hívta Herceget.
Az egész kompánia nekiiramodott, átugrották az ablakmélyedést, ki a szabadba. Herceg felmászott a párkányra, majd leugrott ő is. Zuhant és zuhant, egyre közeledett a pince betonpadlója. A kisfiú kétségbeesetten sikoltozni kezdett. Hirtelen puha kéz fogta meg a vállát, felemelte a levegőbe, repültek, egyre magasabbra. Elhagyták a szürke felhőket, a hold kerek képével rámosolygott. Hercegnek eszébe jutott, a mamája mesélt neki arról, hogy minden gyerekre vigyáz az őrangyala. Biztosan ez az angyal talált rá. Megsimogatta a fiúcska fejét, tollak csiklandozták az orrát, Herceg tüsszentett. Kinyitotta a szemét, hogy megismerkedjen a megmentőjével.
− Mi a baj kisfiam, rosszat álmodtál? Itt vagyok – ölelte át szorosan Mama, és puszit nyomott a feje búbjára.


Az alkotók blogja: Szőcs Henriette íróé itt, Szántói Krisztián illusztrátoré itt érhető el.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése