2013. október 20., vasárnap

Kertész Edina: Miért van az embereknek térde?

Borbély Erika illusztrációja
Réges-régen a világ nem olyan volt, mint most, hanem egészen más. Sokkal nagyobb volt a nap, az elefántok szőrösek voltak, a halak meg két lábon sétáltak a tengerparton, úgy gyűjtögették a színes kagylókat, abból nyakláncot fűztek, a nyakukba akasztották. Mert akkor még a halaknak volt nyakuk. A sárkányok egyszer gonoszak voltak, máskor meg jók, mikor milyen kedvük volt, a csuda sem tudott kiigazodni rajtuk. De ami a legmeglepőbb, a postahivatalok is tovább nyitvatartottak. Egyszóval csudálatos egy világ volt ez, ami réges- régen volt.
            Abban az időben az embereknek nem volt térde. Nem tudtak leülni, mert nem hajlott a lábuk, sem bukfencezni, nem is beszélve a biciklizésről. Bizony, sokkal nehezebb volt az emberek élete ebben a réges- régi időben. Merev lábbal jöttek-mentek, mintha gólyalábon járnának, így köszöngettek egymásnak.
- Hárbujúdú – így köszöntek, mert azt még nem mondtam, hogy akkoriban az emberek egészen máshogy beszéltek, mint most. Mindenki egy nyelvet beszélt, de olyat, amit ma már senki sem értene. Az például, hogy „hárbujúdú”, azt jelentette, boldog egyeneslábú napot kívánok, kedves uram. Azt a szót, hogy „térd”, nem is ismerték, hogyan is ismerhették volna, hiszen nem volt térdük. Most jut eszembe, hogy könyökük sem volt, egyenes volt a karjuk, mint valami madárijesztőnek, így járkáltak, egyenes karral és lábbal. Folyton összeakadt a kinyújtott karjuk a zsúfolt villamoson, nagyobb fékezésekkor meg ide-oda dülöngéltek, mert nem tudtak megkapaszkodni, hiszen nem hajlott a karjuk.
            Bizony, kemény egy világ volt az, és akkor még nem is beszéltünk a sárkányokról. Azaz az előbb már említettük őket, de csak úgy érintőlegesen. Jobb a sárkányokkal nem packázni.
            No elég az hozzá, élt ebben a réges régi világban egy kisfiú, akit Könyöknélküli Kóklernek hívtak. Azért hívták Kóklernek, mert csuda egy eleven kisfiú volt, folyton jött-ment, kézen állva járkált, ha meg ezt megunta, fekvőrendőröset játszott. Lefeküdt keresztben a járdán, és a járókelők, mivel nem hajlott a lábuk, nem tudtak átlépni rajta, hát bucskáztak egy nagyot, Kókler meg kacagott rajtuk. Komisz egy kölyök volt ez a Kókler.
            Na de meg is járta, meg ám. Hiszen a komisz kölykök mindig pórul járnak, legalábbis a mesékben.
            Egyszer, amikor éppen fekvőrendőröset játszott, arra jött egy hatalmas, szőrös elefánt. Nem vette észre Kóklert, és az egyik lábával rálépett Kókler egyik lábára, a másikkal meg a másikra, pontosan a lába közepére, ahol most a térdünk van, a harmadik meg a negyedik lábával meg Kókler két karjára lépett rá véletlenül. Kókler lába és karja reccsent egy nagyot, aú, ez fájt, kiabált hangosan, összeverődött rémülten a sok járókelő. Nem kell aggódni azért, nem fájt neki annyira, mert még azt sem mondtam, hogy akkoriban az embereknek rágógumiból voltak a csontjaik, a bréktáncot is akkor találták ki és a kor emblametikus figurája volt Májköll Dzsekszon is.
- Jaj, bocsánat – dünnyögte a szőrös elefánt, ami igazából úgy hangzott, „csárli kiszinger”. – Ritka egy udvarias állat volt ez a szőrös elefánt és őszintén bántotta a dolog.
Kókler felült és fájós lábát és karját dörzsölgette. Mindkét karja fájt, ezért felváltva dörzsölgette azokat is, közben sziszegett, hajaj, meg fú de fáj.
Aztán megpróbált felállni. Hát csodák csodája, amint felállt, a lába térdben meghajlott, mind a kettő, öröm volt ránézni. Aztán a könyökét hajlította be, mind a kettőt. Az emberek csak csodálkoztak, ejnye, de megtérdesedett, de megkönyökösödött ez a Kókler. Kókler meg próbálgatni kezdte új tudományát. Bukfencezett, biciklizett, tigrisugrást is csinált, szóval mindent, amihez térd meg könyök kell, az emberek meg csak csodálkoztak, hinyje no.
            Mondanom sem kell, azután mindenki térdet meg könyököt akart magának. A szőrös elefántnak sok dolga lett hirtelen, az egész családja besegített, reccs, aú, hú de fáj, mindenhonnan ez hallatszott, de aztán meg is lett benne a köszönet, mert mindenkinek lett térde meg könyöke, és olyan boldogan bicikliztek, meg tigrisbukfenceztek, meg labdáztak, hogy mindenki a csudájára járt.
            És hogy milyen volt, amikor még minden ujja össze volt nőve az embereknek és nem tudtak csettinteni meg mindenfélét mutogatni? Legközelebb azt is elmesélem.
           
           

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése