2013. március 1., péntek

Sajóvölgyi Renátó rajza és Turbuly Lilla meséje



Sajóvölgyi Renátó - Turbuly Lilla: 
A messzeséget kémlelő mélabús oroszlán




Pepinek hívták, és nem ő volt a legerősebb oroszlán. A legnagyobb se és a legügyesebb se. Igazság szerint ő volt a leggyengébb, a legkisebb és a legügyetlenebb a négy oroszlánkölyök közül. Nevet is csak negyediknek kapott. Nem lett Leó, de még csak Teó vagy Beppó sem. Neki a Pepi maradt. Talán, mert az emberek így hívják azt a parókát, amit a kopaszodó férfiak hordanak, és hát Pepinek bundából sem a legdúsabb jutott. Sokat búslakodott mindezekért kölyökkorában. Hogy őt senki sem veszi komolyan. Ilyen névvel hogy is lehetne? És hogy lehet, hogy Leó játszva földhöz vágja, ha birkóznak, Teónak egy tappancsa is nagyobb, mint neki a két mellső, Beppó pedig háromszor olyan gyorsan levadássza a zsákmányt, ha Oroszlánpapa portyázni indul velük, mint ő? Nem igazság! Hogy legyen ő így az állatok királya?

Telt-múlt az idő, a négy testvér lassan kamaszodni kezdett, egyre nagyobb portyákat tettek Oroszlánpapával, aki vadászni tanította őket, és elérkezett az a nap is, amikor Beppó, a legügyesebb fivér elhagyta a falkát, hogy önálló életet kezdjen. Nem sokkal később követte őt Leó és Teó is. Pepi azonban nem mert elindulni. A sok gyakorlásnak ugyan lett valami eredménye, és ha Oroszlánpapát ott érezte a háta mögött, néha sikerült elejtenie a vadat, de megrémítette még a gondolat is, hogy mi lenne vele, ha egyedül kellene boldogulnia a hatalmas szavannán, aztán új falkát keresnie, ahogy ez már az oroszlánoknál szokás. Oroszlánmama ugyan mindig nyugtatgatta, hogy maradhat, ameddig csak akar, sőt, ő a legjobban annak örülne, ha Pepi örökre velük lakna, de ez sem nyugtatta meg, hiszen közben Oroszlánmamának újra kölykei születtek, ezúttal három lány: Titti, Gitta és Metta, akik majd ott maradnak a falkában, mert a lányok mindig ott maradnak, de a fiúknak menniük kell, ez az oroszlántörvény. De főleg azért szomorkodott, mert nem szeretett a legkisebb, leggyengébb és legügyetlenebb oroszlán lenni. Ezért gyakran kiült a bozót szélére, ahol laktak, kedvenc helyére, egy majomkenyérfa alá, és mélabúsan kémlelte a messzeséget.

Egy ilyen alkalommal, amikor ellustulva pihegett a hőségben, és még ahhoz sem nagyon volt kedve, hogy a farka botjával odébb hessentse a szemtelen legyeket, valami furcsa szagra lett figyelmes. Nem érzett ilyet soha korábban, szúrós, kellemetlen szag volt, megkönnyeztette mélabús oroszlánszemét. De ezzel egy időben valami különös hangra is felfigyelt, pontosabban kétféle különös hangra: egy sziszegő-sustorgóra, és egy keményen dobbanóra. Ezt az utóbbit hallotta már, és azt is tudta, hogy veszélyt jelez: elefántok trappolását. És hirtelen az is eszébe villant, miért trappolnak ki az elefántok a bozótból, mert hallott már erről a szúrós szagról és erről a sziszegő-sustorgó hangról az öregebb oroszlánoktól: bozóttűz tört ki, ahogy az a száraz évszak végén máskor is megtörtént néha. Jaj!- döbbent rá hirtelen. Oroszlánpapa vadászni indult, Oroszlánmama van csak otthon a kölykökkel! Jaj, mi lesz velük?! Oroszlánmama nem tudja egyszerre kihozni mind a három kölyköt, jaj, mi lesz, ha egy is ott marad?! Eltapossák az elefántok, vagy bennég a tűzben!

És akkor Pepi elfelejtette, hogy ő a legkisebb, a leggyengébb és a legügyetlenebb oroszlán az egész falkában, elfelejtette a saját mélabúját, elfelejtett ő mindent, csak azt tudta, hogy ki kell menekítenie a kölyköket a bozótból. Soha ilyen gyorsan nem futott még. Soha ilyen ügyesen nem talált meg semmit, mint most azt az ösvényt, ahol még be tudott jutni a bozótba, kikerülve az elefántcsorda útvonalát. Amikor odaért, Oroszlánmama, szájában a kis Mettával, már kifelé rohant. Csak a szemével intett rémülten Pepi felé, hiszen a száját nem nyithatta ki. De Pepi megértette így is: rohant a másik két kölyökért, és amikor megtalálta őket, olyan hatalmasra tátotta a száját, amilyen hatalmas száj nincs is a világon, hogy Titti és Gitta is odaférjen a fogai közé, aztán megfordult, és csak rohant, rohant kifelé a tűzből, a bozótból, rohant, amilyen gyorsan oroszlánt még azon a szavannán soha, senki nem látott rohanni. És amikor kiértek épségben mind a hárman, már ott várta őket az egész falka: az időközben a vadászatból a tűz szagára visszasiető Oroszlánpapa, és az összes többi oroszlán. És egyszerre bőgték valamennyien a füstös ég felé, hogy bizony, nincs bátrabb oroszlán Pepinél, nincs sehol, de sehol Afrikában!                












Sajóvölgyi Renátó, 14 éves, 
értelmileg akadályozott tanuló
Koncz Dezső Többcélú Gyógypedagógiai Intézmény, Zalaszentgrót







Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése