2012. július 9., hétfő

Ovlachi Aliz – Matjóz cületik



Furafaki egyébként oly sok fő- és mellékproblémával rendelkezik, hogy bizonnyal nem árt elmesélnünk születése történetét.
Történt ugyanis, hogy édesanyja, aki szlovák szolgálóleányként kereste a kenyerét, mióta csak az eszét tudta, egy napon elunta a szolgaságot, és elhatározta, hogy se szó, se beszéd, megszökik gazdáitól, s elmegy világot látni.


Rózsás leányálmainak romantikus célpontjául pedig mi mást tűzhetett volna ki, mint Japánt. Gésa szeretett volna lenni, ugyanis. Nem pontosan tudta, miben is áll a gésaság szép hivatása, de valamit fél füllel egyszer hallott róla, s a nép egyszerű leányaként úgy gondolta, abba is csak bele lehet jönni, ha nekikezd az ember... Na mármost: mivel Szlovákiában nincs tenger, amin elhajózhatott volna álmai szigetországa felé, ezért a tulajdon két lábán gyalogolt el Szlovéniáig, ahol meg már van. Pénze nem volt, hogy hajójegyet tudjon vásárolni, ezért hát szépen rámosolygott a matrózlegényekre, s azok szíves örömest elvitték Japánba (igaz, bújtatni kellett a leányt, mert a hajó kapitánya nem tudott róla, hogy a hajón potyautazik). Kedves, vidám, cserfes leány volt Furafaki leendő édesanyja, úgyhogy jól elvolt a matrózlegényekkel, nem unatkoztak a hosszú úton, annyi szent.
Közben Furafaki leendő édesapja – akkoriban még csak japán matróz – épp akkor sétálgatott Kuvagasi kikötőjében, amikor a szép, szlovák leány, mint sellő, lelibbent az éjszaka leple alatt a hajóról a partra, búcsút intve hajónak s legénységének egyaránt. A rossznyelvek szerint ekkor már úton volt a kis Furafaki, s bizonyára azért lett beszédhibás a kis édes, mert anyukája nem vigyázott kellőképpen a hajóról való lelépéskor, és a döccenéstől megsérülhettek picike hangszálai. De ezek csak amolyan rosszindulatú pletykák lehetnek, mert állítólag Furafaki megszólalásig hasonlít édesapjára – például ugyanúgy fogja a jobb kezében a rumosüveget, mint ő. Ilyen fokú hasonlóság pedig aligha volna lehetséges, ha nem állna fenn vérrokonság közöttük, ezt ugye senki sem vonja kétségbe? Na mármost a két fiatal szempillantás alatt, még ott a parton egymásba habarodott, de olyan gyorsan, hogy a hajó, amivel a szlovák leányt idehozták, még el sem távolodott jóformán a parttól. Furafaki édesapja ott helyben megkérte a leány kezét, noha nem beszélt szlovákul, édesanyja pedig azon nyomban igent is mondott neki, noha ő meg japánul nem értett egy szót sem (az óvatosak szerint ez lehetett az a hiba, amit a két egymásba habarodott fiatal másodsorban elkövetett). Nem tudták (hogyan is tudhatták volna szegények!), hogy minden külső látszat ellenére ők bizony vérrokonságban állnak, s a vérrokonság köztudomásúlag nem tesz jót a gyermekáldásnak.
Hogy volt, hogy nem volt, nem tudom, nem is tudhatjuk, az azonban bizonyos, hogy nagyjából kilenc (na, jó, nyolc és fél) hónappal később a kis Furafaki egy aprócska japán halászhajón meglátta a napvilágot.
A legenda szerint azon nyomban meg is szólalt, mégpedig ízes arab nyelven, amit édesanyja úgy magyarázott, hogy várandóssága alatt sokszor fújt erős szél kelet felől, s minden bizonnyal az hozta magával ezt a furcsa „beszédhibát” (otthon egymás között ezt az aprócska furcsaságot csak beszédhibának hívták). Ezek után a kis Furafaki nem szólalt meg többet, akárhogy kérlelték a szülei, vagy más: az ötödik születésnapjáig egy szót sem ejtett ki a száján, semmilyen nyelven.
Amikor azonban elérkezett az a bizonyos születésnap, Furafaki apró ujjával csendre intette hallgatóságát, és ekképpen szólott:
– Édeszanyám szüssze meg a tojtámat, kéjem!
S attól kezdve már beszélt a gyerek, ámde csak így, szejpen.
Ez hát a története Furafakinak, aki egyébként boldogan élt beszédhibájával s minden morcosságával együtt, míg meg nem halt, és egész életében csak egyet bánt meg (de azt nagyon): hogy matróza lett az elátkozott Sellőáriának.

Don Martalóc története, folytatásos mese, kiegészítés

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése