Oldalak

2012. július 30., hétfő

Ovlachi Aliz: Tenger-dal




Fák füle hallgat
zönge mesékre,
átfut a hajnal
holnapra, délre.
Ott van a tenger,
kék vize bomlik.
Kagylókba sugdos,
ki partjára omlik.
Hallgat a csiga,
okos, figyelmes:
néma a lelke,
vagy ezeréves...
Égre emelve
karja a napnak,
tenger tudása
van itt a halnak!

Pikkelye drága,
fényes szelence,
hogy itt él, nem máshol,
az éppen szerencse...
Tengeri csillag
mélybe ragyogna,
fény-tüze lobban
csend-kanyarokba.

Ropogó reggel
homokba fúrja,
ég kavicsával
a napot beszórja.

Fent Paul Klee: Szindbád című festménye 

2012. július 25., szerda

Zágoni Balázs: Az ÁRO beteg kereke

Barni nagyon szerette az ÁRO kocsikat. Ezeket a nagyhangú, szép, szögletes autókat már távolról felismerte az utcán. Nem csoda, hiszen Bé tatának is volt egy zöld ÁRO kocsija. Ezt az ÁRO-t nagyon okosan tervezték a mérnökök, mert pont belefért az egész család: Apa, Anya, Bé tata, Ika mama és Barni. Sőt, hátul akkora hely volt, hogy akár tíz káposztáshordó is elfért benne. Az pedig igen sok, mert Barni egyetlen káposztáshordóban is jól el tudott bújni. Ha tíz káposztáshordó volna az ÁRO kocsi hátsó részében, és ő az egyikben elbújna, akkor aztán kereshetné őt Apa és Bé tata jó sokáig. Most viszont nem káposztáshordók vannak az ÁRO csomagterében, hanem kukorica, és abból is egyre több, mert Apa, Anya és Ika mama folyton azt szedik a mezőn, és teszik fel az ÁRO-ra.
            Bé tata nem szedi a kukoricát, hanem befeküdt az ÁRO alá.
            – Beteg lehet a kerék – állapította meg Barni.
            Bé tata ugyanis kivette az egyik első kereket, a lökhárítónak támasztotta, és téglákkal pöckölte fel az autót.
            – Most legalább pihen egy kicsit – gondolta Barni, és megsimogatta, de csak óvatosan, mert a kerék, így betegen is, fél fejjel magasabb volt nála. Ekkor vette észre, hogy valahányszor Bé tata húz egyet a kulccsal a kocsi alatt, a beteg kerék hintázik egy kicsit. Tetszett neki ez a furcsa játék, kacagott egyet minden lökésnél. Az elején csak halkan, aztán egyre hangosabban. Erre Lompos kutya is felfigyelt, aki eddig a kocsi árnyékában aludt. Előbújt, s Barnival együtt bámulta a hintázó kereket.
            – Mi van öcsém? – kérdezte ekkor Bé tata, hallva a nagy kacagást és csaholást.
            Kidugta a fejét az ÁRO alól, de ebben a pillanatban a kerék, uzsgyi, futásnak eredt: le a domboldalon, át a huppanón, és gurult-gurult végig a földúton, a patak felé.
            – Azt a cudar mindenit – mondta Bé tata, fölállt, és a kerék után szaladt.
            – Azt a cudar mindenit – mondta Barni is. – Nem is olyan beteg ez a kerék!
            A kerék pedig jó gyorsan gurult, Bé tata nem tudta utolérni. Ekkor már Apa is szaladt, nagyokat ugrálva, de mikor már elég közel volt a kerékhez, hirtelen megbotlott, és eltűnt a magas kukoricásban.
            Barni nem értette, hogy miért nem az ÁRO-val indulnak a kerék nyomába. Hiszen az sokkal gyorsabb, és biztos, hogy három kerékkel is utol tudná érni azt a rakoncátlan negyediket! Már Lompos is futott, kis porfelhőket kavarva nyargalt a kerék után, és a közelben lakó Ödön bácsi is kiállt az útra, hogy egy bottal megállítsa a kereket. De hiába. A kerék ravaszabb volt mindenkinél. A kanyarban letért az útról, s a mezőn át egyenesen a patakba ugrott. Ott szépen oldalára fordult, és csendesen várta, hogy Bé tata, Apa, Lompos és Ödön bácsi utolérjék.
            Barni most már mindent értett:
            – Csak szomjas volt a kerék! – kiáltotta. És fogta a vizes üveget, kortyolt belőle, majd meglocsolta a másik három kereket, nehogy azoknak is ilyen messzire kelljen menni szomjukat oltani.

(Megjelent a Barni könyve c. kötetben, Koinonia, 2005)

2012. július 24., kedd

Ovlachi Aliz: H a l - h á l - ó


H a l   h á l   a   p a r t o n,  
F e l - f e l   i s   j a j d u l,  
F é l,  h o g y   a   t e s t e,  
H a j!  h á j á t   v e s z t v e, 
N e m   s z e l i   t ö b b é, 
A   h a b o t,  a   t e n g e r t, 
S z é l s z a g   b o r z o l j a, 
M a r j a   a   h a j n a l, 
C s í p i   a   s ó s   l é g, 
N e m   l á t   m á r   j ó l   r é g, 
H a l l á b a   b á l b a n,
N e m   t o p o g   t ö b b e t, 
N y e l   l e v e g ő b e n, 
M i n t   n y é l e n   a   b a l t a, 
T e n g e r n y i   b a j á t 
A   s o r s   í g y   a k a r t a, 
L a d i k o m b a n   m o s t, 
- A h o v a   r a k t a m -, 
L e p   m e g   a   c s e n d j e, 
H a l,   m i n d e n   r e n d b e’??? 
L é p e   m á r   n i n c s e n, 
S z u s z o g   é s   s z i s s z e n, 
Ö s s z e   n e   v e s s z ü n k   i l y 
Ö k l ö m n y i   k i n c s e n.  

Paul Klee hala innen úszott át hozzánk: http://ourartlately.blogspot.hu/2011/10/paul-klee-fish.html

2012. július 23., hétfő

Dávid Ádám: Jégvirágok




Télen a hajnali fagy ha az ablakokon kaparászgat,
zúzmaramagvakat ültet ködköpenyében a háznak.

Gyenge a nap, kikeletre kikelnek mégis a magvak:
jégbazsarózsák, jégpipacsok bókolnak a napnak.

Ablaküvegnyi virágoskertek végig a házon –
langyos déli szelek ölelik, hogy végre ne fázzon.

Hervad a jégsziromerdő, összefolyik a valóság –
csipp-csepp, gyűlik a nektár, párkányon pici tócsák.

Fotó: Dávid Ádám

2012. július 20., péntek

Kiss Ottó: Nyári medveségek




Szevasz, te nyár, meg jó napot!
– köszönt a medve jó nagyot.
Szevasz, te szép meg jó idő,
de jó: ma nem kell hócipő!

Röpíti őt a medvetalp
a tó felé, amerre tart.
Meg ott a hely, a mézlelő,
tehát sietve lépdel ő.

Csuporba mézet tölt bele,
aztán irány a tó fele
– örül, hogy nincs ma nedves ég
(a nyári zápor medveség).

Kirándulás, vakáció,
a tó, ha jó, haláli jó!
– kiált a medve, és halad,
eléri most a nagy tavat,

magára húz egy strandnacit,
vetődik, mint a nagymacik:
előre hassal vízbe csap,
de jó fürödni néhanap!

Olyat repült, akár a pinty,
a talpa már medret tapint,
nyakáig ér a tó vize…
De hogy jön most a méz ide?

Töpreng kicsit, fejet vakar:
hosszú az ész – rövid a kar.
Na jó, elég volt, nincs mese,
nem ugrik ő ma már bele,

kimászik inkább, körbenéz:
gyerünk, roham, irány a méz!
Csuporba mártja két kezit,
vagy hát a mancsot: étkezik.

Belakna jól, ha volna még
 ez is milyen nagy medveség:
két mancsa van, és egy csupor,
tűnődik medvénk, és csukol.



(Megjelent a Régi kincsek - dudorászós versikék c. kötetben, Móra, 2011)


2012. július 19., csütörtök

Miklya Zsolt: Sziromversek a virágládikából

Fakaiko Hamuki, az ikebana Dél-Japán szerte ismert női mestere és Furánszki Miso Szarvasról elszármazott tót virágkertész hogy, hogy nem, Szellőfokon találkoztak egykor, és estek életre szóló szerelembe. Nászuk hírére Kuwagasi ősi kertjei mind virágba borultak, amit aztán nem is nagyon akartak abbahagyni. Kapcsolatuk egyetlen dokumentuma az a parányi virágládika, ami egyéb kincsek mellett megőrizte virágnyelven írt szerelmesverseiket. SMS akkortájt még nem lévén, sziromnyi kis papírlapocskákon küldözgették egymásnak. A sziromverseket még gyerekkorában fedezte fel Furafaki, a nagymama féltve őrzött virágládikájában, titkok után kutatva. Arra azért nem számított, hogy e nyelvemlékek nyomán fény derül arra is, apai ágon is van némi köze édesanyja kökényszemeihez és lágyabb nyelvéhez:


Eddig kökénykék
volt a kék, meg tintakék,
és persze égkék.

Most azúrkék lett
a kék, s hortenziakék,
más itt a lépték.

***

Bambuszerdő zöld
templomoszlopai közt
nyíló kehelykék

***

Vasvitriolos
földben terem virágot,
kéket a zöld só.

Öntözd csak olyan
vízzel, melyben sokáig
ócskavas hevert.

Hortenzia kékje,
mint anyám kökényszeme,
nyugtalanító.

***

Kék lepkeszárnyak
virágkelyhek labdáin
szárnyaló szirmok

***

Lepkevadászat
közben jutott eszembe:
sziromvadászat.

Sziromhálóval
fogtál meg engem, úrnőm.
Hála az Úrnak.

***

Szirompalástot
ölt tavaszonként és zöld
levélpalástot
felölti rád színekre
váltott napkoszorúját

***

Koszorúba font
búzavirággal futok,
anyám, utánad.

Fehér krizantém
úszik eléd, színúrnőm,
fogd és emeld fel.

***

Napfényhuzatban
kék hortenziafüggöny
sziromcsipkéin
át- meg áttörik az én
azúr mesevilágom



Don Martalóc története, folytatásos mese, kiegészítés

2012. július 18., szerda

Kiss Ottó: Elönt a víz



Béla bácsi nagyon szeretett olvasni. Ősztől tavaszig sokat ült a városi könyvtár olvasótermében, hogy otthon minél kevesebbet kelljen fűtenie. Néha egész nap olvasott, újságokat vagy könyveket, válogatás nélkül szinte minden érdekelte.
      Egyik délelőtt hosszú regénybe temetkezett. A történet egy idős férfiról szólt, bizonyos Pantics Vilmosról, aki annyit ült a könyvtár olvasótermében, hogy a városra zúduló árvíz is ott érte. Pantics Vilmos aznap úgy belefeledkezett az olvasásba, hogy nem hallotta a veszélyre felhívó figyelmeztetéseket. Még akkor sem mozdult, amikor már a bokáját mosta a víz, pedig a könyvtáros kisasszonyok többször is felszólították, hogy hagyja el a helyiséget. 
      Amikor Béla bácsi ehhez a részhez ért, becsukta a könyvet, és felállt az asztaltól.
      – Maguk nem jönnek? – kérdezte kifelé menet a könyvtáros kisasszonyokat. – Itt fulladnak meg a könyvek között! – mondta sűrű fejcsóválások közepette, és igyekezett minél gyorsabban magára venni a kabátját.  
      A könyvtáros kisasszonyok összenéztek a háta mögött.
      Béla bácsi kilépett az utcára, ám vizet sehol se látott. De amikor rádöbbent, hogy az egészet csak olvasta, hirtelen erősen gyöngyözni kezdett a homloka, és néhány perc alatt teljesen elöntötte a víz.
      – Biztosan megszakadt bennem egy gát – állapította meg, aztán letörölte a homlokát. 
     Hazafelé indult, de közben gondolatban hordani kezdte a törmeléket, amelyből majd újra felépítheti azt a gátat: a, á, b, c, cs, d, e, é, f, g, gy, h, i, í, j, k, l...
    
     (Megjelent a Liliputi trónkövetelők - tizenöt mesenovella c. kötetben, Cerkabella, 2012)

2012. július 16., hétfő

Tasnádi Emese: Pepe von Reemerstock, a nagy kalóz

Marbushka: Kalóz Sziget, illusztráció: bohony

A kukákat valaki felborogatta az éjjel, ami bennük volt szétszórva hevert a hajnali kikötő halszagú sikátorában. A vörös macska puha léptekkel kerülgette a koszlott ruhákat, büdös ételmaradékokat és megsárgult, koszos papírdarabokat. Az egyik zsírfoltos, felpöndörödött sarkú papír felkeltette a figyelmét és leült mellé. Mancsával óvatosan kisimogatta a papírdarabot, így már jól látszott, hogy a Kikötői Hírharang egy régi számának vezércikkébe akadt. Tulajdonképpen a fényképre lett figyelmes: egy jól ismert kisfiús mosoly szelídítette borostás arc, félszemén fekete bársonykötés, vörös bársonyzubbonyán fénylő aranygombok…Don Martalóc! – dobbant nagyot a vörös macska szíve.
A cikk itt-ott hiányos volt, de azért jól lehetett olvasni. A híres, hírhedt kalóz zsenge koráról szólt és azt feszegette, hogy vajon mi késztette ezt az egyszervolt helyes kisfiút arra, hogy marcona kalózzá váljon.

2012. július 13., péntek

Berg Judit: Lengemesék




2. fejezet – A felderítés

A lengeőrök legfőbb feladata időben észrevenni és elhárítani a Nádtengert fenyegető veszedelmet. Füttyös Vilkónak régi álma volt, hogy gyalogos hírvivőből végre őrzővé váljon, és fegyveresen, rigóháton teljesítsen őrszolgálatot. A lengegyerekek pici koruktól kezdve az őrök buzogányát és íját irigyelték, de Vilkót sokkal jobban izgatta a nádirigó háton repkedés és az állandó készenléti állapot. Az őrök képesek voltak észrevétlenül mozogni levegőben és vízen, éberségük sohasem csökkent, hiszen hol az időjárás, hol a váratlanul érkező ragadozók, vagy a véletlenül arra tévedt emberek ellen kellett megvédeni a Nádtengert. A legnagyobb gondot azonban a tó túlpartján élő harácsok okozták.

2012. július 12., csütörtök

Mészöly Ágnes: A kormányos dala



A családom ősi nemesi család volt,
Kőpadlós paloták, régi, avítt, pácolt
Bútorokkal teli fényűző szobák,
A pórnépnek álmok, nekem kalodák.

Dédapám s ősapám a királyért harcolt,
Zászlókra esküdött, jobbágyokat sarcolt,
A dölyfös herceg volt ősi ellene,
Bár nem tudta senki, mi gond volt vele.

Kezembe kardot adtak és gyilkos rapírt,
Hogy életem árán őrizzem a sírt,
Hol száz ősöm fekszik, vívjak háborút,
Holott a messzeség vonzott és az út.

Egy napon megláttam a herceg leányát,
Kacér kis mosollyal lebbentette fátylát
Templom kapujában, szombat délelőtt,
Soha többé nem lehettem már, ki azelőtt.

Egy teherhajóval szöktem el hazámból,
Sosem lesz elég rég, sosem elég távol,
Rakodóként kezdtem, lógtam árbocon,
Végül a kormánykerék lett az otthonom.

Tíz éve léptem a Sellőáriára,
Kétszer kormányoztam el Hortenziára,
Múltamra nem utal gyűrű, sem papír,
Csupán méltatlan gúnynevem: Rapír.


      Fönt Paul Klee: Kalandhajó (Abenteuerschiff) című képe

Don Martalóc története, folytatásos mese, kiegészítés

2012. július 10., kedd

Berg Judit: Hárfa



           Elérkezett a Tenger napja. A tündérek sárkányháton érkeztek a tengerpartra. A világítótorony tövében megálltak, hogy megcsodálják a végtelen kék vizet. Eközben a két sárkány, Rolf és Albert kis hajót hurcolt elő egy rejtett sziklabarlangból. A csöpp vitorlást gondosan a parti sziklákhoz kötözték, aztán búcsút intettek, és visszarepültek a szárazföld mélyére.

2012. július 9., hétfő

Ovlachi Aliz – Matjóz cületik



Furafaki egyébként oly sok fő- és mellékproblémával rendelkezik, hogy bizonnyal nem árt elmesélnünk születése történetét.
Történt ugyanis, hogy édesanyja, aki szlovák szolgálóleányként kereste a kenyerét, mióta csak az eszét tudta, egy napon elunta a szolgaságot, és elhatározta, hogy se szó, se beszéd, megszökik gazdáitól, s elmegy világot látni.

2012. július 7., szombat

Finy Petra: Az óperenciás ember




Türkiz csizmás tengerember,
Szakállából van a tenger,
A két szeme két vitorlás,
Szempilláján matróz tornáz.

Az orra kék jelzőtorony,
Szemöldöke füves orom,
Szája málnaszínű bálna,
Mohás sziget lett a válla.

Nézd, hogy baktat ez a tenger,
Türkiz csizmás tengerember,
Hullámtalpát parthoz csapja,
Óceán az öregapja.


Grafika: Szulyovszky Sarolta

2012. július 5., csütörtök

Miklya Luzsányi Mónika: Macska a hajón


A macska azonnal észrevette a csavargót.
„Hát ez soha nem nyugszik?” – gondolta magában megvetően. Elnémult a kikötő, ahogy a csavargó lába a korhadt padlóra ért. Döbbenten figyelte a csendet.
 „Ostoba, ostoba, ostoba… – nézte bánatosan a macska – mindent elfelejtettél, ugye?”
A csavargó egy darabig nem mozdult.
„Gyerünk… Rajta… – szurkolt neki a macska – eszedbe fog jutni!”

2012. július 3., kedd

Finy Petra: A sellőlány álma



Erre lengek, arra lengek,
Hajódeszkán vagyok permet,
Pikkelyszoknyám felborzolnám,
Fényeit a mélybe szórnám.




Lábam végén tarka uszony,
Rátapadva halvány iszony,
Szívemben nagy smaragdbánat:
Ember vagyok, mégis állat.

A királyfik halnak látnak,
Nyughatatlan, vízi árnynak,
Hínárhajam csúf, azt mondják,
Testemen rút algaformák.

De majd egy szép sellőherceg,
-Hátán a víz napfényt kerget-
Hogyha meglát, nem csak vihog,
Uszonyúan szeretni fog.


Grafika: Szulyovszky Sarolta

2012. július 2., hétfő

Majoros Nóra: A sellő és a napfelkelte




Korán keltem ma. A nyolckarú még alszik, a sokfogú már elindult vadászni. Ha keresztezem az útját, talán kitér, és a csíkos család biztonságban lesz. Igen, a mező felé megyek, talán ott lesz a vén páncélos. Végigsimítom a páncélját, leszedegetem róla az élősködőket, és nézem, ahogy csőrével legeli a hajladozó füvet. Amikor apró gyémántokat eregetve a felszínre úszik levegőért, tovább megyek. Nem is fog emlékezni rám. Sietnem kell, mert lemaradok a fény ébredéséről. A kagylók, a rákok halk nesszel motoszkálnak, láthatatlan medúzák sodortatják magukat az árral. A felszín felé úszom, és remélem, elkerülöm őket, mielőtt csípésük élettelen, sodródó fatörzzsé változtatna. A víz átmenet nélkül melegszik. Bukfencezem, ráfekszem a meleg és hideg határára, engedem, hogy a fényes korong sugarai simogassák a hátam, de az éjszaka hűse borzongassa a hasam. Ezüst raj úszik körülöttem, halszájacskák csipkedik a pikkelyeim. Lassan, nagyon lassan táncolok a felszín felé, ahol valami ismeretlen kezdődik. Mondják, élnek ott lények, érzésekkel, mint én, de a víz megfojtja őket. Egy közös van bennünk: a fényes korong, amely lenyugszik éjjel és felkel reggel, és én minden nap megnézem a  sekély vízben, ahogy sugarai történeteket festenek a puha homokba. Fürdök rajzaiban, testemen érzem a melegét. Pikkelyeim csillámlanak, szívem ver, táncra perdít a szenvedély. Amikor a fényes korong tovább indul, én élelmet keresek, menekülök a ragadozók elől és házat építek halott korallból, míg el nem tűnik a fény a horizonton, és be nem köszönt az éj, ideje a félelemnek és a hidegnek. Ha még élek, amikor oszlik a homály, ha még érzem az áramlatot, akkor úszom a felszín felé, hogy a fény rajzaival együtt lejtsem a tündértáncot. Minden reggel, hálával, csillogással és félelemmel.

Paul Klee halai a következő oldalról úsztak át hozzánk:


Miklya Zsolt: Kalóz-szonett


Vakáci-óceán kalózai,
Don Martalóc, rettegett kapitánya
a Sellőária nevű hajónak,
vén Gugora, ki úgy lett valaki,

hogy azt se tudta, mit kavar a holnap,
Rapír, a kormánnyal tengert szelő,
hű Brigantin, a puskaporszagú,
és Galleon, kivel a mentőcsónak

másodtiszt létére is felborult,
s a legénység, Hejhó, Furafaki,
ki jól megmondta egykor Nagylujónak:

„a kolmánylúdhoz nem ált élteni”,
hajótörött-nyugdíjba nem vonult,
kikötőkben mind mestere a szónak /
hullámok közt mind mestere a sónak.

(Zállat az olvaszó teccésze szelint.)


Don Martalóc története, folytatásos mese, 8/8. rész